Június végén, amikor elindultam a Madridi utcába, a Migration Aid menekültszállására, hogy este nyolctól hajnal négyig önkéntes munkát végezzek, a villamoson a háborús híreket bújtam. Úgy éreztem, muszáj naprakésznek lennem, ha szót akarok érteni azokkal az emberekkel, akik Magyarországra menekültek a putyini agresszió borzalmai elől. Amikor hajnalban hazaindultam, bevillant, hogy a fronthíreknek semmi hasznát nem vettem. Harci eseményekről alig esett szó. Csupa olyan emberrel (menekülővel és önkéntessel) találkoztam azon az éjszakán, akik a háború árnyékában is az életre koncentrálnak. Nem tudják, mi vár rájuk, de már úton vannak felé. És hosszabb-rövidebb időre menedékre lelnek Angyalföld egyik félreeső utcájában.
A Migration Aid menekültszállója messze esik a városközponttól. A Madridi utca a vasúttörténeti emlékpark mögött húzódik, gyártelepek és kopott, a múlt század első felében épült, földszintes házak között. Nem megszokott dolog ezen a környéken a gyerekzsivaj, mégis az fogadott, amikor beléptem a menekültszállónak otthont adó négyemeletes, fehér irodaépület udvarára. Az önkéntesek épp egy hatalmas vízipisztolycsata nyomait igyekeztek eltüntetni, megelőzendő, hogy valaki hanyatt essen a csúszós padlón. Az árnyékos asztaloknál ücsörgő felnőttek körül gyerekek kergetőztek. A látvány egy nyári tábor délutáni szabadfoglalkozására emlékeztetett.
Az épület előcsarnokába lépve változott a kép. A falak mellett körben íróasztalok álltak, akár egy hivatal ügyfélszolgálatán, rajtuk iratkupacok és számítógépek, melyeken a Migration Aid önkéntesei végezték a szükséges adminisztrációt. Felvették az újonnan érkezők adatait, a szobakiosztás optimalizálásán ügyködtek, és szervezték a következő turnus fogadását.
A 260 férőhelyes szállóba naponta 30–50 új lakó érkezik. A háború első hónapjaiban telt házzal üzemelt, mostanság körülbelül 150-en lakják. Főleg nők és gyerekek, de az utóbbi hetekben egyre több férfi is érkezik. Nem kis eredmény ez, ha figyelembe vesszük, hogy február végén még csupán egy sörpadjuk volt a Nyugati pályaudvaron, onnan szervezték az érkezők utazásait.
Közösségben könnyebb megküzdeni a nehézségekkel (Fotó: Magyar Hang/Végh László)
A szállót március 11-én bérelték ki. Másnap meg is érkeztek az első lakók. Akkoriban még tranzitszállásként működtek, legfeljebb két-három éjszakát maradtak náluk a menekülők, aztán továbbutaztak. Ma már sok a huzamosabb ideje itt élő és a visszatérő vendég. Az utóbbiak azok, akik külföldön nem találtak megfelelő életkörülményeket. Horváth Viktória, a Migration Aid szóvivője úgy gondolja, sokan azért térnek vissza hozzájuk, mert Európában sehol máshol nincsenek olyan kedvező körülmények, mint a Madridi utcában. Van, ahol még külön ebédlő sincs, miközben itt még közösségi terek is vannak, ahol különféle programokkal várják a gyerekeket. Egyszer bohóc szórakoztatja őket, máskor kézműves foglalkozásokon vehetnek részt, vagy egyszerűen csak együtt játszanak.
A legnépszerűbb elfoglaltság a pingpong és az Uno, mert ezekhez nincs szükség közös nyelvre. Ez azért fontos, mert az önkéntesek közül kevesen beszélnek ukránul vagy oroszul. Többségük a tolmácsok segítségére szorul. Amikor minden tolmács elfoglalt, akkor valamelyik telefonos fordítóalkalmazás kínál mentőövet.
Az első néhány hétben-hónapban rengeteg önkéntes jelentkezett a Migration Aidhez. Sok cég látta meg a csapatépítés lehetőségét abban, hogy munkatársaik közösen jelentkeztek be a négy- vagy nyolcórás műszakokba, és sok középiskolás is érkezett, ők az iskolai közösségi szolgálatukat végezték a menekültszállón. Előfordult, hogy egy orvos jelentkezett önkéntesnek. Kivett két hét szabadságot, és beköltözött a szállóba ügyeletet tartani. Két hete, csütörtökön egy, az Egyesült Államokban élő magyar család is bejelentkezett éjszakai műszakra két tinédzser gyerekkel és egy kutyával. Előző nap érkeztek Magyarországra, és úgy gondolták, ha már úgysem tudnak aludni az időeltolódás miatt, ahelyett hogy az ágyukban forgolódnának, besegítenek a szállón. A hatalmas épület mind az öt szintjét napokon keresztül ők mosták fel.
Sajnos mostanság jóval nehezebb önkénteseket találni, mint a háború kitörését követő egy-két hónapban. A szállás néhány az idejét, energiáját és még az egészségét sem kímélő ember lelkesedésének köszönhetően marad működőképes. Közülük ketten orosz állampolgárok. Ők azok, akik (habár egy fillért sem kapnak ezért) folyamatosan jelen vannak, és koordinálják a teendőket. Ráadásul mindezt munka vagy iskola mellett teszik.
Mint azt Horváth Viktória elmondta, nem könnyű határt szabni az önkénteskedésnek. Vannak, akik napokat töltenek a szállón dolgozva, hazaküldeni sem lehet őket. Egy időben megpróbálták korlátozni a munkával tölthető időt, de nem jártak sikerrel. Sokan a műszakjuk lejárta után is maradtak, mert mindig találtak maguknak elfoglaltságot, még enni is elfelejtettek.
A folyamatos kríziskezelés végül az önkéntesek életében is krízist okozott. Habár a munkatársak mentális egészségére pszichológusok figyelnek, a folyamatos együttlét konfliktusokhoz vezetett. Most a maradók működtetik a szállót.
A háború első hónapjaiban a szállás szinte kizárólag felajánlásokból működött. Folyamatosan érkeztek adományok cégektől és magánemberektől. Ma már más a helyzet. A bérleti díj és a rezsi havi húszmillió forintba kerül, ezt nem könnyű előteremteni. Szerencsére az ENSZ felismerte, milyen értékes munkát végez a Migration Aid, ezért három hónapra átvállalta az épület bérleti díjának finanszírozását. – Ma már jóval kevesebb adományt kapunk, mint eleinte, ezeket megpróbáljuk minél jobban beosztani. Az a célunk, hogy addig működtessük a szállót, amíg szükség van rá. Ehhez persze önkéntesekre és pénzre van szükség – jegyezte meg Horváth Viktória.
A pazarlást mindenképp szeretnék megelőzni. Nem az a céljuk, hogy minél finomabb csemegékkel szolgáljanak a szálló lakói számára, hanem az, hogy a változatosságot megőrizve, az erőforrásaikat beosztva lássák el őket. Azon a napon, amikor náluk dolgoztam, a vacsoránál háromféle (mikrózható) menüből lehetett választani, emellett szendvicset, gyümölcsöt is találtak az étkezőben a vendégek. A gyerekeknek csoki is jutott. Reggelire péksütemény volt, melyeket a Szabi a Pék ajánlott fel a szállónak.
A vacsora egészen hajnal egy óráig elhúzódott, mert folyamatosan érkeztek a szálláskeresők. A Migration Aid kollégái a központi ellátóhelyen, a BOK csarnokban is jelen vannak, onnan kalauzolják a rászorulókat, akiket önkéntes sofőrök saját költségükön fuvaroznak a szállóba. Múlt héten csütörtökön különösen nagy forgalmat bonyolítottak. Először közel húsz gyerek érkezett három felnőtt kíséretében, majd néhány fiatal állt meg egy éjszakára, útban Nyugat-Európa felé, hajnaltájban pedig egy házaspár kért szállást egy négy év körüli kislánnyal és egy a karjukban alvó kisfiúval. Ők is csak egy éjszakára maradtak.
– Eleinte a menekülők úgy gondolták, hogy csupán néhány hétre érkeznek Magyarországra, addigra vége lesz a háborúnak. Ma már látják, hogy el fognak húzódni a harcok, ezért aki teheti, igyekszik hosszabb távra berendezkedni, munkát és lakást keresni – mondta Horváth Viktória. Egyre többen vannak azok, akik már visszafelé tartanak nyugatról. Látják, hogy a háború nem terjed ki az ország egész területére, ezért úgy döntöttek, hogy hazatérnek. És vannak olyanok is, akik az ostromlott városokba tartanak. Jellemzően azért, mert nem szeretnék, ha az idős rokonaik támasz nélkül maradnának a nehéz napokban.
A Magyarországra érkezők közül viszonylag kevesen folyamodnak menekültstátuszért. És nem csak amiatt, mert abban bíznak, hogy nemsokára hazatérhetnek, hanem azért is, mert ez azt jelentené, hogy beismerik a tehetetlenségüket, azt, hogy kiszolgáltatottak, segítségre szorulnak. Ez nagy pszichés megterhelést jelent, melynek kevesen merik kitenni magukat. Próbálják úgy kezelni a helyzetet, mintha csak egy utazáson lennének. Bemennek a belvárosba, megnézik a látnivalókat, a hosszabb ideje itt tartózkodók besegítenek a szálló működtetésébe.
A tapasztalt önkéntesek szerint a mostanában érkezők sokkal jobb mentális állapotban vannak, mint azok, akik március tájékán léptek be Magyarországra. Sokan közülük az átélt borzalmak hatására csak ültek az asztalnál, és üveges tekintettel néztek maguk elé. Előfordult az is, hogy az udvaron játszó kisgyerekek a pingpongasztal alá bújtak ijedtükben, amikor egy helikopter zúgott el a közelben, és sírva hívták a mamájukat.
Ma már sokkal kiegyensúlyozottabbak a szálló lakói, de az ellátásuk továbbra is nagy körültekintést követel meg az önkéntesektől. Nem lehet sablonok mentén kezelni őket. Egész másra van szüksége a családnak, akiknek a táskáját a papírjaikkal együtt ellopták a Nyugati pályaudvaron, mint a nigériai egyetemistáknak, akik Magyarországon szeretnék folytatni félbeszakadt tanulmányaikat. Azonban azokat, akik fogékonyak a szolgálat örömére, a nehézségek ellenére be tudja szippantani a szálló közege. Ki ne érezné úgy, hogy a történelem jó oldalán áll, hallva annak a néhány hónapos kisbabával érkező fiatal anyukának a szavait, aki egyetlen mondattal fejezte ki a menekültszálló dolgozói iránt érzett háláját: „A háború kitörése után itt tudtam először mosolyogni.”
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/28. számában jelent meg július 8-án.
