Riadt tekintet, ahogy megkocogtatom a koszvadt furgon ablakát – ez maradt meg legerősebben az első találkozásunkból. 2018 novemberét írtuk, Misi bácsi akkor már egy esztendeje lakott – hát, ez nem az legjobb szó, de az élt se való ide, szóval tartózkodott – az autójában, mivel a felhalmozódott rezsitartozások miatt el kellett hagynia a bérlakását.
Valahogyan segíteni akartam, gondoltam, hátha a Youtube-on meglátja olyasvalaki, aki fedelet tud az öreg feje felé varázsolni. Szerencsétlenkedtem a videóval, hogy legyen, mint legyen, aztán rájöttem, hogy az egyenes őszinteség a legjobb, úgyhogy beszélgettünk mindenről, beültem mellé az „otthonába” elképzelni, milyenek az egyre hűvösebb délutánok, magányos éjszakák. Még így is szörnyű volt. De a legkeményebb pedig a pillanat, amikor felmutatott átellenben a sokemeletes tömbház egyik felső szintjére, hogy az volt az ő otthona.
És lőn csoda! Misi bácsi az új esztendőt már egy komfortossá tett őrházban kezdhette egy Budapest melletti településen amolyan éjjeliőrként. Még fizetést is kapott.
Eltelt három év. Két hete rácsörögtem, hogy mi van vele.
Most pedig bandukolok az autója felé, kocogtatom az üveget, ugyanaz a riadt tekintet, nehezen ismer meg, akkor felderül, és boldog új évet kívánt. Én is neki. Majd meglátjuk…
