Identitáskáoszt örököltem, amit sokáig negligálni próbáltam – mondja interjúnkban Péntek Orsolya festőművész-író, aki nemrég Pécs történetét foglalta regénybe (Vénusz jegyében). A dunántúli város mellett beszélgettünk Óbudáról és a Sashegyről, a Monarchiáról és a vármegyékről, ahogy arról is, boldog békeévek voltak-e a korábbi évtizedek, illetve arról, hogy az életünk mennyire emlékeztet a rendszerváltás utáni nyomorra.
– Mi az, ami összekötheti Pécset és Óbudát, milyen hasonlóságot fedez fel közöttük? Kézenfekvő válasz lehet a római kor emléke.
– Visszanyúlhatunk a rómaiakig, de elég akár csak a gyerekkoromig. A Sashegyen születtem, részben ott, részben Pécsett nőttem fel, kilencévesen kerültem Óbudára. A Sashegy villanegyed volt falusias elemekkel, ahol a kádárista elit is megjelent, de azért tartotta a régi arculatot. Nem volt annyira elit környék, mint például a Rózsadomb, gyerekkoromban tyúkok futkároztak a kertekben, és szamárral hozták a tűzifát. Vidékies jellegű, alvó, de mégis csak polgári környezetnek számított. Óbuda eközben kísérleti jellegű kerületnek tűnt. A nyolcvanas években lakótelepek épültek, kialakult egy nagyon vegyes lakosság. Tényleg sok különféle ember élt itt a sváboktól és a braunhaxlerektől, az óbudai németek leszármazottaitól a munkásokon át a frissen beköltöző értelmiségiekig. A proliktól a felső vezetőkig mindenkit megtaláltunk egy háztömbön belül. Elég hamar elkezdtem csavarogni, és felfedeztem azt az Óbudát, ami emögött van. A római múlt darabjaival, például. Teljesen természetesen ugráltunk gyerekként az Amfiteátrum falain. Nem illetődtünk meg, hogy kétezer éves köveket csiszatolunk a talpunkkal. Azóta láttam, hogy Rómában a gyerekek ugyanígy viselkednek: ugrálnak a romokon. Amikor pedig a XX. század elején épült régi kis házakat megtaláltam – ezek egy része még ma is megvan, bár sajnos egyre-másra emelkednek az igénytelen épületek a ledózeroltak helyén az ingatlanbefektető-lobbi mohósága miatt –, nagyon sok hasonlóságot éreztem a pécsi szigeti külvároshoz.
– Amiatt is tetszett jobban Óbuda, hogy itt minden réteg összegyűlt? Szemben az említett Sasheggyel.
– Az egy rezervátum volt, ahol nagyon sok problémám akadt az iskolában. A nyolcvanas évekről, a Kádár-rendszer végvergődéséről beszélünk. Érzékeltem, mennyire rohad a világ, amelyben élek. Ez nyilván az iskolában is artikulálódott. Én pedig elég szókimondó gyereknek számítottam.
– Beszélt már arról is, hogy egyenesen az óvónő mondott a rendszerről olyasmiket, amiket az ön nagypapája nevetségesnek talált.
– Igen, konkrétan volt egy alkoholista óvónőnk, aki egyszer délután, konyakgőzös állapotban elkezdett arról beszélni, hogy Budapestet '45-ben munkásőrök szabadították fel. Otthon elmeséltem nagyapámnak, aki nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Az iskolában ilyen típusú politikai nevelés nem volt, de nem éreztem jól magam. Végül ki is rúgtak, ami úgy vált okafogyottá, hogy anyám talált Óbudán egy lakást, és megnyugtatta őket, hogy elköltözünk. Bekerültem egy kísérleti iskolába, ahol teljesen más hozzáállású tanárokkal találkoztunk. Fiatalon, energikusan igyekeztek valamit kezdeni a teljesen eltérő szocializációjú gyerekekkel. A kísérletnek, amelyet a szocialista állam megpróbált véghez vinni, a praktikus oldalát a tanárok vezényelték le, és szerintem ők megoldották, ami rájuk volt bízva. Mindez a sashegyi iskola után olyan volt, mintha végre kapnék levegőt.
– Óbudát romantizálhatja eközben a kívülálló. A római emlékek mellett segítik ezt a szindbádi kalandok, az ember máris mindenhova Krúdy-féle kisvendéglőket képzel.
– Tapasztaltam. De ez a kép hamis. Az Óbudai Anziksz szerkesztőjeként is dolgozom, de már előtte sokat foglalkoztam Óbuda múltjával. Krúdy, akinek a romantizált Óbuda-képét átvette a köztudat, három évet lakott itt élete végén. Az igaz, hogy termékeny három év volt. Sokat, gyönyörű dolgokat írt, de egy réteget volt csak hajlandó látni. A többi ott van, például Gelléri Andor Endre novelláiban. Az a fajta munkás Óbuda, ahol mindenki tébécés, brutális a munkanélküliség. Emberek úgy kelnek fel reggelente, hogy vagy kapnak alkalmi munkát a téglagyárban, vagy nem, és akkor aznap éheznek.
– Zoltán Gábor kötetében, a Szomszédban olvashatjuk azt is, hogy a világháború alatt a nyilasok még ide, a téglagyárba meneteltették a foglyaikat. Egy másfajta kerület tűnik fel itt is.
– Valóban innen indultak a halálmenetek. A téglagyárból hajtották el a budapesti zsidóság egy részét. Ebben is sok olyan brutális történet van, amelyekről érdemes lenne többet mesélni. Nemcsak a brutalitásról, hanem arról is, hogy voltak, akik viszont embereket mentettek. Mint a szalézi rendtartomány-vezető, Kiss Mihály, akihez többen bemenekültek a kápolnán keresztül. Mindenkit befogadott. A nyilasok megkínozták, amikor lebukott. Kiss Mihály a világ igaza lett tavaly év végén. Az 1956-ban Svédországba disszidáló, és íróvá lett Gulyás Miklós, aki Óbudán nőtt fel, Az óbudai órás fia című emlékiratában megemlékezik róla. Amúgy Gulyás testvérét is bujtatták, konkrétan a rendőrségen az egyik íróasztalban.
– Írna nagyregényt akár Óbudáról is?
– Erre most nem tudok válaszolni, ki kellene hozzá pihenni magam. Akit érdemesnek gondolnék arra, hogy írjak róla, az Gelléri, ő méltatlanul lett kilódítva az emlékezetünkből. Nagy magyar írónak gondolom, nem hinném, hogy kismester volna. És nemcsak azért, mert megírta azt a másik Óbudát, amit Krúdy nem látott. Azt, ahol annyi tbc-s volt, hogy 1918-ban már tüdőgondozót kellett nyitni, ez volt az országban a negyedik. A Lajos utcai hírhedt hosszú házról például már a Horthy-korszak hivatalnokai megállapították a negyvenes években, hogy emberi lakhatásra alkalmatlan. De még a háború után is laktak benne.
– Az említett fáradtság amúgy nem is lehet meglepő, tekintve, hogy hét év alatt négy nagyregényt írt.
– És még egy fotótörténetet (A magyar fotó – 1840–1990). Soknak érzem, de nem az írás miatt, hanem mert emellett az elmúlt hét évben átlagosan évi egy önálló kiállításom is volt festőként, és még megélhetési munkát is kell végezni. A három együtt már sok. Hozzászoktam ugyan a tizenkét órás munkanapokhoz, de most egy kicsit elegem van.
– Egy író-olvasó találkozó leírásában úgy mutatták be, mint óbudai, horvát identitású képzőművész-író. Ott vannak aztán a pécsi gyökerek, ott van a családja olasz ága – mindez a sokféleség nem oltja ki egymást? Hogyan épülnek egymásra, hogyan lesz a horvátságból és olaszságból valami új?
– Nagyon jó kérdés. Nagyjából erről szól az életem, hogy ezt megpróbáljam magamban tisztázni. Identitáskáoszt örököltem, de sokáig negligálni próbáltam. Mondván, egyszerű ember vagyok, mint bárki más, aki Magyarországon született. Csak ott jöttek elő a problémák, amikor olyan kulturális kódokat kellett volna ismernem, amelyek nem voltak meg. Viszont olyanokat ismertem, amilyeneket a többségi társadalom nem. Szembesültem vele, hogy nem tudom kikerülni azt a monarchiás örökséget, amit a családomtól kaptam. Igyekeztem integrálni inkább egy XXI. századi létmódba. Sokáig a nagyszüleim neveltek, akik abban a világban szocializálódtak, amikor ez még élhető volt, vagy legalábbis volt élő emléke. Amikor az első könyvet írtam, már akkor is eléggé belemerültem a családi papírok tanulmányozásába. Ráadásul nem szakadtak szét azóta sem a családi szálak. Az apai oldalon élő kapcsolat van Zágrábbal a mai napig.
– John Lukacs is vizsgálta, milyen hagyományokhoz tudunk ma hitelesen visszanyúlni. Sok dologban megtapasztalhatjuk ezt: kinél a monarchiás szemléletnél, kinél a vármegyéhez hasonló elnevezéseknél. Mire mondhatjuk, hogy pozitív visszafordulás a szép hagyományokhoz, és mire, hogy anakronizmus?
– Szét kell választani, hogy valami mögött politikai szándék van-e, vagy érthető, emberi vágy a saját, összegubancolódott identitásunk kibogozására. Hogy megértsük, miért vagyunk olyanok, amilyenek. Az, hogy a nagypolitika mit kavar, és szimbolikusan mit üzen az ilyen átnevezésekkel, egy másik sztori.
– Ami kulturális vagy egyéni, az mindig igazabb ezek szerint, mint a politikai?
– A cui prodest (kinek használ, ki profitál belőle? – szerk.) kérdését érdemes feltenni, az emberi cselekvéseket az érdek felől szemlélni. A politika nem arról híres, hogy az igazság felől közelíti a dolgokat, sokkal praktikusabb ennél, mindig az aktuális érdek felé mozdul. Olykor ez akár egybe is vághat valamiféle nemzeti érdekkel – olykor meg nem. Az egyéni embernek viszont elemi érdeke, hogy a saját identitását reálisan lássa. Hamis identitást kreálni nem érdemes, az nem fog segíteni. Ha van olyan elem a mozaikunkban, ami nem illik oda, azt ne dobjuk félre, hanem próbáljunk vele valamit kezdeni. Gondolok itt az egymásnak ellentmondó kis mozaikkockákra. Nekem például meg kellett azzal küzdenem, hogy Trianon hogyan néz ki a magyar, és hogyan a jugoszláv oldalról nézve. Vagy azzal, hogy egyik nagyapám magyar katona volt a második világháborúban, a másik nagyapám sógorát közben Auschwitzba hurcolták, sógornője bujkált. Az apai nagyanyám unokatestvére meg jugoszláv (horvát) partizán volt. Egy generációról beszélünk. Egykultúrájú családban feltételezhető az egyoldalú narratíva. Én kapásból hármat kaptam egy korszakról.
– A Trianonhoz való hozzáállás is különös: akik az etnikai homogenitás fontosságáról beszélnek, azok valójában Trianon eredményét éltetik. Míg akik a soknemzetiséget értéknek tartják, még inkább fájlalhatják a döntést.
– Egyrészt ellentmondásos, másfelől nagyon kibeszéletlen. Minden utódállam vagy halálosan sértve, netán egy kicsit sárosnak érzi magát. Egy hamis internacionálé nevében pedig negyven évig nem lehetett erről beszélni. Az alatt egy generáció, amely még emlékezett a monarchiás időkre, elment. A következő nemzedék abban szocializálódott, hogy erről hallgatni kell, mert bajunk lesz belőle. A mostaniaknak pedig ez már a „száz évvel ezelőtt”, amihez történelemkönyveken vagy politikai lózungokon keresztül tud hozzáférni. Az a fajta oral history, ami nekem még megvan, mert odafigyeltem a nagyszüleimre, a mai embernek már nemigen áll rendelkezésére. Márpedig abban az oral historyban Trianon az egyik tragédia volt. A másik, a nagyobb, vagy legalább akkora tragédia pedig a Monarchia szétesése, épp azért, mert az volt az utolsó hiteles kerete a sokféleségünknek. Ez a térség soha nem volt és soha nem is lesz homogén, és minden nemzeti határ családokat vág szét.
– Mennyire lehet eleven ma a Monarchia emlékezete, kulturális hagyománya?
– Búvópatakként jelen van. Az, hogy a mindennapi életünkben létezne mint általános identitásképző elem, szerintem nem áll meg. Viszont vannak olyan élmények, amelyekkel, ha az ember nyitva tartja a szemét, feltétlenül találkozik ebben a térségben. Személyes példa: Triesztben bemegyek egy kávézóba, leülök, és valahogy felfedezik, hogy magyar vagyok. A presszós nő a következő mondatban olaszról magyarra vált, és kiderül, hogy ő egy magyar származású zsidó nő, aki a második világháború után került Triesztbe, de amúgy erdélyi. És nagyon örül neki, hogy épp ott vagyok. Máskor Bécsben ülök egy kávézóban, és hallom, hogy az egyik pincér szerbül, a másik magyarul beszél. Annak, aki járja ezt a térséget, feltűnhet, hogy Prágában, Pestben, Pozsonyban, Bécsben, Kolozsvárban, Zágrábban valami közös még mindig van. Épületek. Receptek. Gondolkodásmód. Reflexek. Meg a császár képe a falon, amit leszartak a legyek – ráadásul Bécs kivételével az egész térség immár közös örökségként hordozza a szocialista múltat is. Több köt össze, mint ami elválaszt.
– Szokta az átmeneti idők gyermekeként jellemezni magát – a generációja még éppen volt úttörő, aztán jött a rendszerváltás és a mindennapos nyomor. A későbbi generációk ugyanakkor az eggyel korábbiakra irigykednek, hiszen ők már csak álmodnak róla, hogy saját lakásuk legyen.
– Óvatosan bánnék azokkal a szavakkal, hogy „rossz” vagy „jó”. Ha a negyvenes vagy ötvenes évekhez viszonyítunk, azért még mindig nem gondolnám a mostani helyzetet igazán szörnyűnek. A jelenlegi is nyilván sok szempontból rossz, és kezd emlékeztetni a rendszerváltás utáni nyomorkorszakra. Akkor én is éhes voltam. Nagyon korán eljöttem otthonról, és sokszor volt olyan helyzet, hogy a Szabó Ervin Könyvtárban el kellett döntenem, veszek-e egy melegszendvicset, és ezzel elköltöm kétnapi pénzemet, vagy kibírom és úgy tanulok. Huszonévesen és harmincévesen napi tíz-tizenkét órát dolgoztam, hogy ki tudjam fizetni a rezsit és az élelmet, miközben a mesterszakos diplomám és a családalapítás is elúszott. De mégiscsak korán vehettem egy lakást az örökségemből, amiért nem tudok elég hálás lenni. Akik utánam jöttek, nekik nyilván csomó szempontból nehezebb, például lakáshoz jutni. Hallottam épp, hogy az Erasmus+ program támogatását beszüntetnék, ami nagyon gáz. Aki viszont eddig volt diák, és elmehetett Erasmusszal valahová, olyan lehetőséget kapott, amilyet mi sohasem. Mi még egy borzasztó szocialista felsőoktatási mamutszervezetben próbáltunk boldogulni, a határok elvileg ugyan nyitva voltak, de sokszor buszjegyre nem volt pénzünk, nemhogy Európában tanulni.
– Mondta már azt is, hogy ha úgy döntene, mint Balzac, akkor élete végéig tudná írni a trilógiájához kapcsolódó szereplők történetét. Aztán mégis inkább Pécs történetét írta meg. És most? Merrefelé fordul?
– Egyrészt valóban tudnám írni, hagytam annyi ajtót, hogy bármelyiken újra be tudjak nyitni. De nem biztos, hogy érdemes vagy szeretnék. Pécs történetét az MMA ösztöndíjával írtam meg. Nagyon régóta, tizenhét éves korom óta készültem rá. Hároméves kutatást fektettem bele, ami nagy lehetőség, de pokoli munka is volt. Most egy ideig nem kezdenék újabb könyvbe. Annál is inkább, mert ott van a képzőművészi pályám, ami szintén teljes embert kíván.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/3. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg január 20-án.
