Folyamatosan arról panaszkodunk, hogy nincsenek Budapesten olyan régi, patinás éttermek és kocsmák, mint például Prágában a Víziló vagy az Aranytigris. A hiányt a történelemre fogjuk, pedig nagyon is tehetünk róla, hogy régi helyeink bezárnak, tönkremennek, eltűnnek a föld színéről. A mostani alkalommal a Krisztina téren időzünk hosszabban.
Legutolsó sétánkon a Tabánban jártunk, többek között két olyan vendéglőben, amelyek túlélték a magyar történelem, a szocializmus és a vadkapitalizmus pusztítását – de sokszor olyan metamorfózis árán, hogy az alapítók talán csak jóindulatból vállalnák a rokonságot. A Vár déli lejtőjén az egykori – Buda 1686-os visszafoglalásától eredeztetett – Aranyszarvas a 70-es évek óta többször újjászületett, a lebontott Tabán Avar kocsmája pedig felköltözött egy Hegyalja úti gesztenyefás kertbe (esetében a jogfolytonosság is kimutatható).
A Tabánt elhagyva a Krisztinavárosban, a Havas Boldogasszony plébániatemplom Mészáros utcára néző oldalfalával szemben hasonló sorsú vendéglő, a Zöldfa csúf maradványába ütközünk. Ez a vidék hajdan barátságos és gesztenyeillatú volt; ahogy Saly Noémi írja, akkoriban némi büszkeséggel emlegették: megyünk a Krisztinába – vacsorázni, mulatni. Azokat az időket sajnos eltemette a történelem: „A Krisztinába menni ma nemigen megy bárki. Nincs miért pont ide, hacsak nem a Tabán moziba. Az átutazó rendszerint ki se pislant járműve ablakából: tovazötyög a Déli, a Moszkva tér, a hegyvidék vagy a Lánchíd felé. A környéket csupán lakói és a tabániak használják rendeltetésszerűen.”
De vissza a többszörösen meggyilkolt vendéglő ormótlan betonmaradványához! A téren a 60-as évek közepéig meghagyott egyemeletes házban működött az igazi Zöldfa, egyike a legrégibb budai helyeknek. A XVIII. század végén egy közeli szőlősgazda borkimérése várta itt szomjas és fáradt vendégeit. Azt is tudjuk, hogy 1845-ben már biztosan létezett a későbbi étterem telkén álló egyik házban Hoppinger Ignác Grüner Baum névre hallgató ős-Zöldfája. A szomszédjában mészárszék volt – innen keresztelték el a Mészáros utcát.
A két ház egybeépítésével, emeletesre bővítésével aztán valamikor a XIX. század végén megszületett a klasszikus, zenés, kertes Zöldfa; fénykorát a híres vendéglős dinasztia sarja, Spolarich György idején élte, és szerencséjére még a második világháború is megkegyelmezett neki, az épület kisebb sérülésekkel megúszta. Az ostromgyűrű bezárulásáig működő étterem 1944. december 10- én vasárnap este orosz tüzet kapott; az esetet az egyik asztalnál társaságával helyet foglaló Szabó Lőrinc is megörökítette. „Még valamit egy kis rémítő kalandról, amely Klárát és engem ért: vasárnap este négyen a Krisztina téren, a Zöldfa vendéglőben vacsoráztunk, fél tízkor bomba csapott az udvarba, egész közel hozzánk, az emeleti nyitott folyosó leszakadt, néhány lakás tönkrement, az étteremben pedig óriási robajjal, csörömpöléssel bedőltek az ablakok. Ránk egy üvegfalféle dolog szakadt, tele lettünk szilánkokkal, de semmi bajunk. Irtózatos szerencse! A légnyomás működött. Klára borospoharát hosszában kettémetszette valami, a talpas fél poharat hazahoztuk emlékbe.”
A háború után a Zöldfa gazdát cserélt, a koalíciós években Spolarichék eladták Göndör Sándornak. Ekkoriban járt pórul falai között szegény jó Planicska Jenő. Planicska ékszerész volt, s miután az utcán megismerkedett egy unatkozó szépasszonnyal (akinek a férje késő estig dolgozott), mint egy igazi gavallér Pestről átvitte a nőt taxin a budai Zöldfába. A luxusvacsora mellé pezsgőt is bontottak. Miután Planicska Jenő kifizette az 500 forintos számlát (akkoriban egy fizetés sem volt sokkal magasabb), az asszony közölte, hogy haza akar menni. Szó szót követett, a férfi nem akarta elengedni a nőt, aki végül egy pincérrel hazakísértette magát. A csalódott Planicska gyorsan bevágott néhány konyakot, majd utánuk eredt. A Vérmezőnél utolérte őket, de az asszonynak nagyon elege lett már az ékszerészből, ki is adta az utasítást a pincérnek: „Főúr, kérem, üsse le a Jenőt!” A pincér behúzott Jenőnek, aki magához térve feljelentette ugyan támadóit, ám még per sem lett a dologból. Akkoriban sűrűn mérték a történelmet, nem csoda hát, hogy Planicska sérelme hamar feledésbe merült.
A sűrűn mért történelem viszont érintette a Zöldfát: 1949-ben államosították és felújították. Úgy tűnt, a népszerű budai helyet semmi sem fenyegeti, megmaradhat. Pedig fenyegette. A Hétfői Hírek 1957-ben arról írt, hogy enyhítené a lakásínséget, „ha mielőbb felépülne a Krisztina körút és Mészáros utca sarkán a mai Zöldfa étterem helyén tervezett 70-80 lakásos ház.”
Felépült, kár, hogy nem találtak neki máshol telket. A régi Zöldfát 1963-ban pusztították el, a helyén ma is álló, jellegtelen öt emeletes épület földszintjén pedig kárpótlásul megnyitották a kétszintes, 240 személyes, első osztályú, a Krisztina körút felőli oldalon bisztró-presszóval bővített Zöldfa „modern éttermi kombinátot”. Különtermét – ez volt a sovány fájdalomdíj – a Budai Színkör emlékére korabeli dokumentumokkal díszítették. Saly Noémi nálam jóval plasztikusabban fogalmazta meg, mi is történt valójában: „A Zöldfa a telekre épített ocsmány betonkolosszus súlya alatt kimúlt. Élt kétszázhúsz évet. Remélem, gyilkosai álmát néha befonják vén gyökerei.” Azóta a beton-Zöldfa is megszűnt, helyére bank, majd drogéria költözött. A presszó romjain viszont a régi hagyományok őrzésének szándékával megnyílt a Mákos Guba étterem.
Az imént említett Budai Színkör egyébként a Krisztina körút túloldalán, a Horváth-kertben állt. (A kert névadója az ős-tulajdonos, Horváth Zsigmond udvari tanácsos volt.) Az 1842-re elkészült hatalmas, faszerkezetű, előbb német, majd magyar nyelvű színházban fellépett a fiatal Johann Strauss is zenekarával, de játszott itt a magyar színművészet apraja-nagyja, Honthy Hannától Bajor Giziig. Érdekesség: Bajorról mintázták a színkör szomszédságában 1935-ben emelt Déryné Széppataki Róza-szobrot, amelyről hamarosan ipari mennyiségű porcelánmásolat készült. A színkört 1937-ben lebontották, Déryné szobra pedig a második világháborúnak esett áldozatul. (2010-ben Polgár Botond újjáalkotta.)
A színkör mellett ugyan időnként nyílt egy-egy kávéház, ám a vendégek többnyire a Zöldfába, vagy az Alagút utca 3.-ba, a Philadelphia kávéházba jártak át. A Fila – ahogy a nép hamarosan elkeresztelte – évtizedeken át az örökkévalóság biztonságával várta látogatóit egy „anyaféle arcú, tisztességes komolyságú” kasszahölggyel és az örök Sándorral, a fizetőpincérrel, „aki már annyira ismeri Budát, hogy minden elhaló budai ember sírjánál meg tudja mondani: hány kiflit és hány csésze kávét visz le magával a föld alá” – írja Segítség! című regényében az egyik legkitartóbb törzsvendég, Szabó Dezső. Az írót Szentkuthy Miklós fiatal fiúként alaposan meg is szemlélhette a járdáról: „Egy óriási üvegablak mellett, akárcsak Hamburgban a rosszlányok a kínáló üvegkirakatokban, ott ült minden reggel (1919-1926, gimnazistaidőm lehetett ez) – Szabó Dezső. Bivaly, bölény, maga elé meredt merengő és gúvadt szemekkel, göndör hajjal, tarkóján keskeny, álla alatt csúcsokba szökő úgynevezett »Vatermörder«, apagyilkos celluloidgallérral.”
A későbbi irodalomtörténészt, a diák Bóka Lászlót pedig a Filában az a hatalmas megtiszteltetés érte, hogy leülhetett Szabó Dezső és Kosztolányi Dezső mellé csöndes harmadikként. Bóka elhűlve vette észre, hogy bálványai nem úgy viselkednek, ahogy azt elvárná tőlük: Verlaine dekadenciáját ostorozzák, a cserkészmozgalmat, a sportoló, a technikai fejlődés iránt érdeklődő egészséges és harmonikus lelkű ifjúságot dicsérik. „Szabó Dezsőnek nem hittem, de Kosztolányi meggyőzött nézetei őszinteségéről. Ma megdöbbent akkori naivságom. Szabó Dezső őszintén belelovalta magát, és hitte, amit mondott. Kosztolányi játszott Szabó Dezsővel is, velem is, s bizonyára kinevetett mindkettőnket.” Amikor Bóka távozott „már versengve dicsérték Kálvin stílusát, és azon vitáztak, hogy Kálvin latinul vagy franciául írt-e szebben.”
Szabó Dezső nemcsak Kosztolányival üldögélt a Philadelphiában. Az 1910-es években szilveszterezett itt Kaffka Margittal, Bölöni Györggyel, Ignotusszal, Fenyő Miksával, Schöpfl in Aladárral, Adyval és az őt az alkoholtól eltiltó szanatóriumi orvosokkal. Ahogy Bölöni írja: „Ady, aki ritkán tudott fi gyelőleg elvegyülni mások szórakozásába, és nem tűrte maga körül a sok embert, nem szenvedhette a polgárt, igen kedves emlékeként emlegette azt az estét, amikor a budai bentlakók felemás vigadozásából, svábos ricsajából kapott ízelítőt.”
Aztán a Philadelphiát is utolérte a végzete: 1935-ben bezárták, helyén bankfiók nyílt. A háborúban az épületet porig rombolták, a telekre a környezetétől durván elütő magasház épült. Egyetlen dolog őrzi bombázás és ágyúzás ellenére is makacsul a helyét: a földszinti bankfiók.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/34. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg augusztus 19-én.
