Több kilométer hosszan kígyózó járatrendszer bújik meg a Várnegyed alatt: sziklakórházat, labirintust, az egykor az ország aranytartalékát rejtő trezort és bombabiztos kormányzati bunkert egyaránt találunk a mélyben. A barlangok pedig még üzleti vállalkozásnak sem utolsók.
Halványzöldre festett vasajtó csapódik be mögöttünk és betonfalú folyosók torka tátong előttünk, amint beérünk a Billroth-kötényes sebészek és bóbitás Vöröskeresztes ápolónők rejtelmes birodalmába – írta a Sziklakórházról 1944 májusában a Nemzeti Ujság riportere, akit kíváncsisága bújtatott a föld alá: „ebbe a Vár alatt húzódó csodálatos barlangrendszerbe”. A hivatalos nevén Székesfővárosi Sebészeti Szükségkórház három hónappal a cikk megjelenése előtt, 1944 februárjában nyílt meg, miután a járatokat megerősítették, kórtermeket és műtőket alakítottak ki: „leköltözött a legkorszerűbb technika és leköltözött az ezrek és százezrek egészségén őrködő orvostudomány, hogy a sziklák védelme alatt folytathassa soha véget nem érő küzdelmét a minduntalan ránk leskelődő bajokkal”.
Az intézmény eleinte az egyre intenzívebbé vált légitámadások sérültjeit látta el, a főváros ostroma idején azonban már minden sebesültet fogadott, a kibővített terekben addigra több százan zsúfolódtak össze. – A Szentháromság utcai bejárat legfelső lépcsőfokánál elkábulunk a feláramló hőségtől és bűztől. Nem is csoda, hiszen két emelet mélységbe vezető pincelépcsőn hordágyon fekszenek a hullák. Mióta a Lovas utcai bejáratot befalazták, 30 fokos a hőmérséklet. A kétoldalt földön fekvő betegek között csak vékony sikátoron át lehet közlekedni. Lélegzetem eláll – idézi Ney Klára naplóját Ungváry Krisztián történész a Beszélőben megjelent Akik visszamaradtak című tanulmányában. Az 1944-es „sajtóbejárás” és az ostrom alatti helyzetjelentés két külön világot mutat, amelyek között már nehezen találhatunk átjárást.
E tekintetben tér és idő nem kerül fedésbe: a Várhegy mélyében kígyózó több kilométer hosszú járatok – amelyek sok más mellett a Sziklakórháznak is otthont adnak – között ugyanis van átjáró, ennek is köszönhetően nyújtott évszázadokon át védelmet a lakosságnak, a közelmúltban pedig épp az átjárhatósága tette vonzóvá az (illegális) buliszervezők, a betörők és más alvilági figurák számára. A páratlan természeti (és kulturális) örökség nem is olyan régen még sámánátjárót és borkutat is rejtett, és a különleges hangulatú, de ellenőrizetlenül hagyott objektumok átka is utolérte: pornófilm forgatási helyszíne lett.
A tekintélyes barlang- és pincerendszert elsősorban a víz erejének köszönhetjük, de a folyosók és termek megformálása már emberi kéz munkája. A Várhegy jelentős része az eocén korban kialakult üledékes kőzetből, márgából – budai márgából – épül fel, amelyre a pleisztocén korban mészkő települt. A feltörő hévízforrások a kőzetek találkozásánál üregeket oldottak ki, ezeket pedig később a talajba kutat fúró, járatokat és pincéket vájó lakosok fedezték fel, mélyítették ki és kötötték össze egymással, egybefüggő rendszert létrehozva. IV. Béla a tatárjárást követően várak építéséről rendelkezett, Budán 1247-ben indultak el a munkálatok, és egy oklevél tanúsága szerint 1255-re elkészült az első erődítmény a hegyen. A XIII. századtól a lakosság pinceként használta a mélyben talált és megnagyobbított üregeket, amelyek menedékül is szolgálhattak az ostromok során. Ezekből jó pár akadt az időtájt: a tatárok, Károly Róbert és Csák Máté is sikertelenül próbálta meg bevenni az erődítményt. A barlangok a török hódoltság idején és később, a XVIII. században is fontos szerepet játszottak a helyiek életében. 1723 húsvétján kigyulladt egy ház a Bécsi kapunál, és az erős szélben a tűz gyorsan átterjedt a szomszédos épületekre, alig egy óra alatt leégett a város nyugati része, lőporrobbanás miatt pedig több Szent György téri ház is megsemmisült, és leomlott a Fehérvári kapu. A lakosok jó része a föld alatt keresett menedéket a pusztítás elől.
A gabona, víz és bor tárolására, vagy búvóhelyként használt pincék, illetve kutak lassan feledésbe merültek, később azonban, kellemetlen meglepetésként, az úttest beszakadásával jelezték létezésüket. A főváros vezetése 1888-ban elrendelte az üregek törmelékkel és szeméttel való feltöltését, ami a talaj alatti vizek elszennyeződéséhez vezetett.
A nagyközönség előtt az 1930-as évektől nyitották meg a várbarlangot, a második világháború idején légoltalmi – és mint láttuk, egészségügyi – célra használták a járatokat, amelyek közül több beomlott az ostrom során. 1961-ben védetté nyilvánították a barlangot, és még ebben az évben múzeum nyílt benne, ami többszöri bezárás és újranyitást követően 1976-ig fogadott látogatókat. A rossz állapotban lévő járatrendszert a következő évtized elejétől igyekeztek rekonstruálni, 1982-ben fokozottan védett barlanggá minősítették, a rendszer „Nagy Labirintus”-ként ismert részét két évvel később a Domino Pantomim Együttes kapta meg, amely panoptikumot rendezett be a területen. A kilencvenes években jelentős romlásnak indult a járatrendszer, a bejáratokat rendszeresen feltörték, és ekkoriban az üregek kétes alakok otthonául vagy útvonalául szolgáltak: a betörők a föld alatti összeköttetéseket használva jutottak be éttermek raktárába vagy a lakóházak pincéjébe.
A várbarlanghoz tartozó, de a rendszerváltást követően külön életet élő budavári labirintus története három évtized alatt évszázados fordulatokat sűrített magába. A hosszú ideig megoldhatatlan probléma gyökerei az üzemeltető-váltásig nyúlnak vissza: a Domino a kilencvenes évek elején átadta a panoptikumot a Budavári Labirintus Kft.-nek.
Az új fenntartóról hamar kiderült, hogy mivel nem jogutódja a pantomimegyüttesnek, érvényes szerződés nélkül használja a barlang csaknem másfél kilométeres részét. Ez nem akadályozta azonban a céget abban, hogy jól prosperáló kiállítást rendezzen be, amely az ízléstelenség eklektikus tárlatává nemesedett az évek alatt. Volt ott minden: söröző, viaszbábuk, álbarlangrajzok, csodaszarvasösvény, világtengely tér-idő kapuval, hun magaslat, sámánátjáró, megkövesedett mobiltelefon és egy borszökőkút is, ami látványnak talán csalogató volt, ám alaposan tönkretette a barlang egy termét: a kipárolgás miatt penészgombatelepek nőttek a falon, és a megváltozott kémhatás a mennyezetet is károsította.
A rendezetlen jogi helyzet és az egyre ízléstelenebb – ám egyre több pénzt hozó – kiállítások ellenére a hatóságok tehetetlennek bizonyultak, az üzemeltető – amely bérleti díjat sem fizetett – ragaszkodott a helyszínhez. Az önkormányzat 2002-ben sikertelenül próbálta felbontani az inkriminált szerződést, és hat évvel később is csupán két hónapra került lakat a létesítmény bejáratára. 2011 júliusában végül egy látványos akcióval vetettek véget a barlangszakaszt üzemeltető cég uralmának. A Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség emberei rendőrök társaságában vonultak ki a labirintushoz, a látogatókat kitessékelték, a bejáratot gondosan lelakatolták, a kulcsokat pedig lefoglalták. A Kúria két évvel később kimondta, a Budavári Labirintus Kft. több évtizeden át jogosulatlanul, hatósági engedély nélkül hasznosította a budavári várbarlang egy részét.
A labirintus történetének botrányos fejezete zárult le ezzel, az átmenet azonban ugyancsak bővelkedett az izgalmas részletekben. Az állam az akció után a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságot (DINPI) jelölte ki a Várhegy barlangjai új vagyonkezelőjének, amely a Budai Grotta Kft.-vel kötött szerződést a labirintus üzemeltetéséről. Az ügy érdekessége, hogy a cég tulajdonosa, Tamási Róbert a szerződéskötés idején Illés Zoltán, az akkori környezetvédelmi államtitkár politikai tanácsadója volt. A hatósági kapcsolatok mellett a helyismerettel nem lehetett gondja, hiszen korábban Nagy Gábor Tamás, akkori fideszes polgármester bizalmasaként I. kerületi önkormányzati képviselőként, valamint a Budavári Labirintus Kft. recepciósaként is dolgozott. Vagyis az állam által kijelölt vagyonkezelő egy minisztériumi alkalmazott vállalkozásával kötött szerződést a barlang használatáról, ami akkor is problémás, ha Illés Zoltán később elbocsátotta Tamásit. A Budai Grotta, illetve újabb nevén Labirintus-Castlecave Kft. a mai napig üzemelteti a labirintust.
Hasonlóan terhelt szakaszt nem találunk, érdekességek azonban bőven akadnak még a felszín alatt. Számos óvóhelyet alakítottak ki a területen, és több állami bunker is megbújik a Várhegy gyomrában. Ilyen a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Úri utcai épületéből nyíló létesítmény is, amelyet a Szent Korona rejtekhelyéül jelöltek ki (a nemzeti ereklye végül nem került ide). Ennek fényében talán nem meglepő, hogy jóval többről van szó egyszerű barlangi üregnél: az óvóhely ötszintes, két trezorteremmel ellátott pincerendszer, amely a második világháború idején több száz embernek nyújtott menedéket, és az ország aranytartalékának egy részét is itt tárolták. Az 50-es évek hidegháborús feszültsége új funkciót biztosított a bunkernek, az MNB kiköltözése után az Országos Villamos Teherelosztó Központ foglalta el az objektumot, hogy 33 méteres mélységből irányíthassák Magyarország villamosenergia-elosztását. A föld alatti létesítményt 1980-ban, a felszínen álló épületet 2010-ben hagyták el a lakói, az ingatlan 2015-ben került az MNB alapította Pallas Athéné Innovációs és Geopolitikai Alapítvány (PAIGEO) tulajdonába, az Úri utcai házat az elmúlt években teljes körűen felújították. Sajnos a felszín alatti szintek továbbra is leromlott állapotúak.
Talán még izgalmasabb az a „szupertitkos” bunker, amelyet az ország (katonai) irányítása számára építettek ki. Az 1942-ben átadott objektum pókhálószerűen terül szét a hegy mélyében, gyűjtőfolyosói a legfontosabb intézményekig nyújtóztak: az egykori Miniszterelnöki Hivatal és a minisztériumok mellett a Honvéd Főparancsnokság és a Magyar Királyi Nyomda is rácsatlakozott az alagútrendszerre, de Horthy Miklós személyes rezidenciájából is el lehetett érni a bunkert.
Az objektum első lakója mégsem a magyar felső vezetés tagjai közül került ki (a kormányzó például sosem használta a létesítményt): Karl PfeĀ er-Wildenbruch SS-tábornok, valamint a IX. SS-hegyihadtest parancsnoksága költözött a felszín alá. 1945 januárjában a magyar hadtest parancsnokság is ide tette át a székhelyét, ők az óvóhely felső szintjét kapták meg – derül ki Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor Budapest a diktatúrák árnyékában című kötetéből. A főváros ostroma után 1950-ig a létesítményt nem üzemeltették, ekkor született döntés egy új kormányóvóhely létesítéséről, amelyet a régi kiegészítésével terveztek megépíteni. Két év alatt egy 7000 négyzetméteres, és mintegy 400 személyes komplexumot alakítottak ki, amelyet 1968-tól modernizálták: atomcsapás esetén is biztonságot nyújtott. Jelentősége a Lillafüreden épített új kormánybunker miatt csökkent, titkosságát mégis 2006-ig fenntartották, látogatni azonban – hivatalosan – a mai napig nem lehet.
A várbarlang és a budavári labirintus ügyében megkerestük a DINPI-t, szerettük volna megtudni, milyen állagmegóvási munkákat igényel a barlangrendszer, éves szinten milyen költséget jelent a fenntartása, illetve hogy a labirintus használatáért mekkora bérleti díjat fizet az üzemeltető, lapzártánkig azonban sajnos nem kaptunk választ.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/21. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg május 20-án.
