Különös, hűvös, reneszánsz stílusban megfogalmazott portrék a Kádár-korból, Budapest szürke-színes utcái, lépcsőházai, tűzfalra nyíló ablakok, szívszorító magányban enyésző tárgyak és alakok, gangon sétáló oroszlán, Bruegel vadászai a pesti belvárosban. Mácsai István festőművész (1922–2005) – Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színművész édesapja – képzeletének szüleményei mind, amelyekkel most a Kiscelli Múzeumban találkozhatunk.
Mácsai István gyerekkorától kezdve megszállottan rajzolt, a numerus clausus korlátozó rendelkezései miatt azonban nem kezdhette meg vágyott tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. A háború alatt vasútépítő munkaszolgálatra vezényelték, de ott is folyamatosan megörökítette sorstársait, illetve a tiszteket, a barakkokat, majd a romba döntött fővárost. 1945-ben vették fel a Képzőművészeti Főiskolára Bernáth Aurél osztályába, társai között ott volt Kokas Ignác, Csernus Tibor, Hantai Simon. Füst Milán tanította irodalomtörténetre, művészettörténetet Rabinovszky Máriusz, művelődéstörténetet Cs. Szabó László adott elő. Naturalista stílusa és a poézis hiánya miatt nehéz viszonyba keveredett Bernáth Auréllal, végül a diploma előtt otthagyta a főiskolát. A Képes Figyelő című lapnál lett képszerkesztő, azt azonban 1950-ben betiltották. A szocialista realizmus kínált belépőt számára a festészeti pályára, szakszervezeti, nagyüzemi rendelésre festett ez időtájt képeket, munkájáért két Munkácsy-díjat is kapott.
Az 1956-os forradalom alatt rengeteg fotográfiát készített a városról, később azonban mély szellemi és szakmai válságba került, nem találta helyét az újrarendeződő művészeti életben. Egy chiantisüveg és két tányérra helyezett rák: 1959 júniusának egyik délutánján művészete ezzel a csendélettel lépett új szakaszba, ekkor lelt rá a tárgyilagos realizmus és a nagyvonalú komponálás egyensúlyán alapuló, sajátjának érzett stílusra. Első önálló kiállítása 1960-ban nyílt a Csók Galériában, ahol már több festménye is az új látásmód jegyeit mutatta – két évtizeddel később pedig már a Műcsarnokban kapott helyet életmű-kiállítása. Pályafutását azonban szakmai visszhangtalanság és értetlenség kísérte, miközben a Kádár-kori műkereskedelem folyamatosan ellátta megrendelésekkel. A száz éve született Mácsai István életművéből Elmozdul a fal címmel a Kiscelli Múzeumban nyílt kiállítás december 8-án. A tárlat megpróbál választ adni arra a kérdésre is, hogy az alkotó miért nem kerülhetett be a művészeti kánonba.
Mácsai István társtalan művész volt
– Valójában kerültük a centenáriummal való összekapcsolást, a kiállítás címében szándékosan nem ezt emeltük ki, hiszen nem valamiféle kanonizáció, hanem a többnézetű feltárás volt a célunk. Mácsai István életműve nagyon komplex és bonyolult, amely már a maga idejében is sok vitát generált. Eltelt annyi idő az életmű lezárulta óta, hogy újra rátekintsünk, talán már kevesebb személyes érintettséggel és indulattal. Az összefüggéseket, átjárásokat, ambivalenciákat akartuk megmutatni, nem ítélkezve, csupán felmutatva a lehetséges jelentéseket – mondja B. Nagy Anikó, a kiállítás kurátora.
Mácsai István társtalan művész volt, aki nem tartozott semmilyen csoporthoz. Látásmódját erősen befolyásolta a németalföldi reneszánsz festészet, de a kurátor szerint azt a rajzos, kissé távolságtartó, idézőjelbe tett stílust, amit választott magának – a szocreál megtorpanása és egy hosszú alkotói válság után –, rajta kívül senki más nem követte itthon, miközben Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban megvolt a létjogosultsága ezeknek az újrealista törekvéseknek. Andrew Wyeth, Edward Hopper és Christiane Pflug stílusával való párhuzamot Mácsai maga is döbbenten tapasztalta, amikor Amerikában és Kanadában járt. „Itt egy teljesen idegen világban és környezetben olyan élő művészetet ismertem meg, akikről soha sem hallottam, és akikben magamra ismertem. Ezeket az irányzatokat a párizsi magyar avant-garde befolyása alatt álló magyar orientáció szűrője soha nem engedte be hozzánk” – írt erről kéziratos önéletrajzában Mácsai.
Mint azt a szakember elárulja, a műkritika mindig zavartan viszonyult Mácsaihoz, nem tudták hova tenni a képeit, az 1978-as Műcsarnokbeli életmű-kiállítása is negatív visszhangot kapott. A megítélésén sokat rontott a műkereskedelem: ez visszás helyzet volt, hiszen a Képcsarnoknak ismételgetett csendéletek és aktok biztosították számára a megélhetést. „(…) festem a százharmincharmadik szomorú kisasszonyt a Képcsarnoknak. Jesszusom! Mikor festem már a magam dolgát?” – írta a naplójában. – Mácsai életműve pont amiatt érdekes, mert nem volt benne a művészettörténeti fősodorban. A feldolgozások ugyanis első körben a nagy, látható teljesítményekre koncentrálnak. Általában a következő generáció jut el a tágabb látószög felvételéhez. A mi dolgunk, hogy a maga komplexitásában szóljunk a Kádár-korszak művészetéről, ez önismereti ügy – mutat rá a kiállítás vezérfonalára B. Nagy Anikó.
A hatvanas évektől kezdve Mácsai István több olyan képet is festett, amelyek közvetlenül valamilyen jól azonosítható kulturális hagyományra, klasszikus művészettörténeti elemre utalnak. Későbbi korszakaiban ezek szerepjátékokká váltak, amelyekben a klasszikus festményekről átemelt motívumok a Kádár-korszak valóságával rendeződtek össze. Ilyen például, amelyen Vermeer háttal ül a kiskunmajsai tájban, vagy az 1989-es Téli vadászat. Utóbbin idősebb Pieter Bruegel alakjai egy ironikus gesztusként vonulnak a Szent István körúti piszkos, havas hajnalban a madár- és díszhalkereskedés mellett, a Vígszínházzal átellenben. – Ezeken az idézetképeknek nevezett munkákon a különböző korok elemeinek vegyítésével, az oda-nem-illőség érzésével furcsa, kettős viszony alakult ki motívum és környezete között. Mácsai nem értékelte le radikálisan a saját korszakát, az idegenség a komfortzónán belül maradt, s ezért beletaláltak a korszak emberének általános közérzetébe. Talán ez magyarázhatja akkori népszerűségüket – véli a szakember.
Dokumentálta a város életét
Mácsai István festői pályafutása mellett komolyan foglalkozott a fotózással: a maga ironikus stílusában dokumentálta a városi életet, festményeihez motívumfotókat készített, külföldi utazásait naplószerűen örökítette meg. 1954-ben vásárolta meg nyolc milliméteres kameráját, ami egészen a nyolcvanas évekig hű társa volt. A szokásos családi jelenetek és társasági életképek mellett szkeccseket és filmes útirajzokat készített, de kamerájával saját városát, Budapestet is megörökítette. Több mint harmincezer fényképet és tizenhat órányi filmet hagyott hátra, amelyekből most először látható válogatás. A család jóvoltából a kiállítás szervezői a művész változó intenzitással írt naplóit is felhasználták a kiállításhoz, ezekből nemcsak baráti és szakmai köre, de politikai nézetei, a magyar képzőművészeti élettel kapcsolatos gondolatai is kiolvashatók. – Ezek lehetővé tették a horizontváltást és új nézőpontokat emeltek be a Mácsai-életmű megértésbe: mániákus néző, mélyen elkötelezett rögzítő volt. A filmekből egy nagyon érdekes és ironikus ember képe rajzolódik ki, Mácsainak elképesztő humora volt, ez a film szkeccsekben érhető leginkább tetten, az igazán jó festményein is mindig átcsillan ez az ironikus-önironikus látásmód.
A kiállítás előkészületei során lappangó műveket is kerestek, a felhívásra nagyon sok eddig ismeretlen kép, például több portré – mások mellett Papp Zoltán festő szuggesztív arcképe – érkezett a múzeumhoz. Nagyon sok nő ült modellt Mácsainak, köztük a hosszan foglalkoztatott egyetemista lány, Bukovits Mari, akinek mindeddig ismeretlen születésnapi portréja – az egykori modell családjának felajánlásának köszönhetően – is megjelenik a kiállításon. Egy raktárból került elő az a reneszánsz előképeket idéző, az 1960-as évek elején készült Piros kalapos női portré, melyről Mácsai Pál így ír a kiállításon olvasható képcédulán: „...ez a kép attól a gyűszűnyi tökfödőtől groteszk és idézetszerű, anélkül csak egy szép portré. A hülye kalap a lényeg, attól lesz a melankóliája szívbemarkoló. És attól vetül ki az ismeretlen nő az időben, előre és hátra.”
Elmozdul a fal. Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, Templomtér, 2023. április 2.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/51. számában, a Budai Hang mellékletben december 16-án.
