A muzsikálás nem úgy működik, hogy egyszer csak nyugdíjba megyek, sok zenész van, akit a színpadról temetnek – fogalmazott a Budai Hangnak Gryllus Dániel, az immár 52 éves Kaláka zenekar vezetője. A zenész elmondta, mi motiválja még az együttes tagjait, de mesélt a budai gyermekkorról, felidézte az első hangfelvételüket, és elárulta azt is, hogy miért mondanak nemet a politikai felkérésekre.
– Úgy tudom, a Kaláka tagjai ezer szállal kötődnek Budához, azon belül is a II. kerülethez…
– Mindannyian ott születtünk, akik most a Kalákában játszunk, ráadásul egészen kis részen: Vilmos öcsém és én a Csopaki utcában laktunk, Besze Gábor a Bimbó úton, míg Radványi Balázs a Nyúl utcában. Ezek gyalogjárásnyira vannak egymástól. Vili kettővel alattam, Balázs eggyel, Besze Gábor pedig talán hárommal vagy néggyel alattam járt a szintén II. kerületi Lorántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolába. Sőt, Mikó István színművész, aki alapító tagunk volt, ő is ide járt, Balázs osztálytársa volt. Ez volt az első Kodály Zoltán által alapított ének-zenei iskola Budapesten. A közös zenei anyanyelvünkben meghatározó ez az iskola.
Én azóta is a kerületben lakom: azt a házat, amelyben ma is élek 1908-ban építették, az utcában az egyike volt az első épületeknek: korábban itt egy szőlőhegy volt, majd a filoxéra kipusztította a tőkéket, ám az utcanevek őrzik az emlékét: Présház utca, Csopaki utca. Azóta a környék már szinte túlzottan is beépült. Ezzel együtt is ez az én szülőfalum, a Nagykörúton például már másképp érzem magam: mintha nem otthon volnék. Amikor mi elkezdtünk muzsikálni a Kapás utcai Vízivárosi Pinceklubban, akkor 1969-et írtunk. Később áthívtak a Marczibányi téri Ifjúsági Házba (akkor ez volt a neve a későbbi művelődési háznak), amelynek a helyén gyerekkorunkban még szánkóztunk, mert egy gödör volt. Ott ragadtunk. Azóta is minden hónap utolsó szombatján ott adunk koncertet.
– A Lorántffy Zenei Iskola miért, miben volt olyan különleges, hogy olyan sok zenész, a zenéhez kötődő ember került ki a falai közül?
– Kodály Zoltánnak volt egy koncepciója – amit már a régi görögök is tudtak –, hogy az éneklés, a muzsikálás az ember lelkét és agyát másképp pallérozza, mint a többi tantárgy. Általa könnyebben megy a matematika és a földrajz elsajátítása is. A Lorántffyban mindennap volt énekóra, hetente többször volt kórus, mindenki tanult valamilyen hangszeren. Én először zongorázni tanultam, majd klarinétozni, az öcsém és Radványi Balázs csellózni. Az iskolának volt szimfonikus zenekara, volt néptáncoktatás. Bors Irma néni, a Kodály-tanítvány énektanárnő volt az, aki engem ebbe az iskolába hívott. Később a Kaláka tagjai közül mindannyian ugyanott folytattuk a tanulmányainkat, Balázs kivételével, a Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártunk. A Lorántffy pedig idővel átköltözött a Marczibányi térre, és felvette Kodály Zoltán nevét.
– A beépítettségen kívül másban is változott a Kaláka szűkebb pátriája?
– Korábban is beépített volt a környék egy része, csak nem ilyen sűrű kihasználtsággal. Ma már szinte minden négyzetcentimétert igénybe vesznek. De míg korábban példának okáért a Fillér utcában villák álltak, most a villa helyére építenek egy tizenöt lakásos társasházat. Így a közlekedés is egyre nehezebbé válik.
– Úgy tudom, hogy a Lorántffy név nem csak alma materként jelenik meg a Kaláka történelmében. Legenda, hogy a II. kerületi Lorántffy lépcső alján készült a zenekar első, amatőr felvétele?
– Nem legenda, a hír igaz. A Lorántffy Zsuzsanna út a Trombitás úton, a Budapest Szállónál – más néven Körszállónál – véget ér. Gyermekkorunkban még egy nagy dzsumbuj volt, lehetett ott focizni, játszani, bújócskázni. Mellette fut a Lorántffy lépcső, annak a végén lakott Lantos Iván barátunk, aki eggyel felettem járt a Lorántffy-zeneibe, és valóban, ő készítette az első hangfelvételeket a szobájában, az ágyon ülve.
– Az 1988-ban megjelent Villon-albumuk mára klasszikussá vált. Önnek van arra megfejtése, hogy a magyar kultúra vajon miért rezonál ennyire Villonra?
– Én úgy tanultam, hogy Faludy György egy XX. századi magyar nyelvre költötte át, és egy kis középkori romantikával fűszerezte meg Villont. Ez elindított egy „fordításhullámot”: Szabó Lőrinc (aki korábban már fordította a költő balladáit), Illyés Gyula, Mészöly Dezső, vagy maga József Attila, és mások is megpróbálkoztak Villon átültetésével, XX. századi nyelvezettel. Nem tudom, hogy a középkornak volt-e romantikája, de ittak, kurváztak, így a lezser életmód jön át a verseken. Pedig Párizs akkoriban egyáltalán nem volt a fény városa, Londonhoz képest egyenesen „lepratelep” volt. Villon mindenesetre rettentő népszerű lett itthon a magyar költészet által. Kányádi Sándor bácsi mondta nekem, hogy az a költő, aki műfordításra vállalkozik, a leghazafiasabb cselekedetet hajtja végre. Mert aki verseket fabrikál, az még gondolhat arra, hogy nagy karriert futhat be, akár még Nobel-díjat is kaphat, ám aki műfordításokat készít, az sosem lesz világhírű, mindig a saját nemzetének kultúráját gazdagítja. Mi, magyarok, hála Istennek, igen jól állunk ebben a „gazdagításban”. A mi Villon-lemezünk előzménye egy, a Magyar Rádió felkérésére készült irodalmi műsor volt, amelynek megrendelése úgy szólt, hogy a Kaláka zenésítse meg a Nagy Testamentum balladáit, a közte lévő strófákat pedig Avar István mondta fel. Ennek a kibővített változata lett aztán a nagylemezünk.
– A 2020-as években hol tud megjelenni a Kaláka? A rádiókban, beleértve a közrádiót is, nem nagyon hallani a dalaikat.
– Ha sorban kapcsolgatja a rádiókat, valóban nem talál Kalákát. Néha az esti hírek és a mese közé – ha olyan szerkesztő dolgozik éppen – esetleg beférünk. De nem csak a Kaláka, az énekelt versek egész műfaja kiszorult a Magyar Rádió átalakulásával, és a Kunigunda utcába költözésével. A Dankó rádióban, a Katolikus rádióban, a Klubrádióban Göczey Zsuzsa szerkesztésében nagy ritkán meg tudunk jelenni. Ahogy a Hír Tv, az ATV és a köztévé is rendszeresen hírt ad a Kaláka Fesztiválról. Persze az összes letöltőoldalon bárki bármikor hozzáfér a zenénkhez.
– Kétszeres Kossuth-díj, évente Kaláka Fesztivál, több ezer koncert és megannyi díj után mi hatja még önöket?
– Egyrészt, hogy még élünk. Ez nagy dolog. A muzsikálás nem úgy működik, hogy „egyszer csak nyugdíjba megyek”, sok zenész van, akit a színpadról temetnek. Másrészt mi a zenében élünk, és még mindig, továbbra is vannak ambícióink. Ha érkezik egy meghívás, és érezzük, hogy számítanak ránk, ad absurdum szeretnek minket, miért ne mennénk? Jelenleg van meghívásunk erdélyi turnéra, ősszel Strasbourgban és Párizsban lesz koncertünk, és már most van felkérésünk 2022-re, a tengerentúlra is. Kapolcson is nemrég tíz nap alatt jól le amortizáltuk magunkat, ugyanakkor olyan jó látni a közönség soraiban a csillogó tekinteteket, jó megtapasztalni, hogy kérnek új, de ötvenéves nótákat is.
– Hogyan tudták elkerülni, hogy a politika ne tűzze a kalapjára a Kalákát? Ez így alakult, netán tudatos volt, vagy a politika nem próbálkozott?
– A repertoárunk ezer-valahányszáz nótából áll, verseket énekelünk. Ezek szerzői között fel tudnék sorolni bármely felekezethez tartozó, ezernyi nációt képviselő, nemi hovatartozását tekintve nőt, férfit, meg a kettő közötti költőt is. Így a műsorkészletünk alapján nem soroltak be sehova. A rendszerváltáskor nagy örömmel mentünk minden párt hívására, akár olyanokéra is, amelyek egymás ellen indultak: játszottunk az SZDSZ-nél, az MDF-nél és a Fidesznél is. Mert azt képviseltük, hogy nem mi szerepelünk, hanem ők, a politikusok, akik ezt akarják értékként felmutatni. Így boldogan mentünk mint szemléltetőeszköz, mint virsli a majálison, de nem éreztük, hogy ezzel lejáratnánk magunkat.
Amerikában egy népszerű művész gond nélkül felléphet egy kampányeseményen valamely elnökjelölt mellett. Ez rangot ad, és egyáltalán nem jelent hátrányt a művész számára, a másik jelöltre szavazók szemében nem válik ellenséggé. Nálunk éppen az ellenkezője történik, és ezért az újságírók a bűnösök: elkezdtek arról írni, hogy például Egerszegi Krisztina „már csak a fél ország Egérkéje”, mert a Fidesz mellett állt ki, és hasonló hülyeségeket. Emiatt azt gondoltuk, talán az ezredforduló táján, hogy ezután nemet mondunk a politikai felkérésekre. Ezt el is fogadta mindenki. Ami persze nem azt jelenti, hogy nekem nincs meggyőződésem, sőt pártszimpátiám, ne járnék szavazni, vagy ne volna rokonszenvesebb az egyik, mint a másik. Sőt, még az sem biztos, hogy a Kalákából mindannyian ugyanoda húzzuk az ikszet. De ezt nem tudom, mert nem szoktuk egymással egyeztetni. Nem biggyesztjük ki a mellényünkre.
– Ha már korábban említette a sok felkérést, mondana pár alkalmat a közeljövőből, amikor találkozhat önökkel a közönség?
– Az augusztus 20-ai háromnapos hétvége roppant sűrű lesz a Kaláka számára. Játsszuk a gyerekprogramunkat a Várkert bazárban, a Strand Fesztiválon, valamint a Szentendrei Skanzenben, családi koncertünk lesz Veszprémben és a fővárosi Ízek Utcáján. Ugyanezen a hétvégén a Csak az egészség meglegyen című műsorunkkal fellépünk a tököli Summerfesten és a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Augusztus 23-án pedig a 23. Zsidó Kulturális Fesztiválon lépek fel Szalóki Ágival és Vilmos öcsémmel Kányádi Sándor Erdélyi jiddis népdalok című műfordításkötetének dalaival „volt egyszer, volt egy kis zsidó” címmel.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/34. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg augusztus 19-én.
