Ritka élményben lehet része azoknak, akik ellátogatnak az óbudai Meggyfa utca 19-21.-hez: bepillantást nyerhetnek az ókori római luxusba. A Hercules-villa néven ismertté vált épületkomplexum mozaikpadlói amellett, hogy a közel kétezer éves fényűzésről tanúskodnak, szép példái annak, hogy egy határ menti provinciában is volt igény, mi több, anyagi potenciál ilyen kifinomult művészeti alkotásokra.
A Hercules-villa romjai egy általános iskola alapozásakor bukkantak elő. A Wellner István vezette feltárások 1957 és 1967 között zajlottak, és a maradványokra egy 70 × 30 méteres romkertet építettek, amely ma szabadon látogatható emlékhely Óbudán. A részlegessége ellenére tizenkét helyiséget sikerült feltárni, és az épületnek legalább három korszakát lehet elkülöníteni. Az I. században épült lakóház a 160-as években, a 166 és 180 között dúló markomann háborúk idején elpusztult, amelyet aztán Pannonia fénykorában, a Severus-dinasztia uralkodásának (Kr. u. 193–235) elején, valamikor a II–III. század fordulóján alakítottak ki a ma látható formájára. Később egy kisebb, feltehetően fürdőhelyiségként használt szekciót is emeltek az épület mellé. Az impozáns lakóházat a 260-as években, de legkésőbb a 270. évi vandál és kvád-szarmata betörés miatt hagyták el lakói. A területen később, az éremleletek alapján legalább egy évszázadon át – II. Constantius (Kr. u. 337-361) uralkodásáig – temetkeztek.
A Hercules-villát az ókori rómaiak által a mai Óbuda területén létesített tartományi főváros, Aquincum légiótáborát körülvevő katonaváros (canabae legionis) északi részén emelték. A területen legutóbb feltárást végző Budai Balogh Tibor összegzője szerint „a katonaváros teljes északi sávját laza beépítettségű, de gazdagon díszített, reprezentatív épületekből álló övezetként tartja számon a kutatás. (...) szórvány információk több hasonló nívójú építmény létezésére is utalnak még a szóban forgó övezetben”. A BTM Aquincumi Múzeumának a témáról szóló ismertetője szerint a canabae e térségében a városi elit előkelő házai sorakoztak, és ennek remek példája a Hercules-villa mellett a fényűző lakóépületek sorát keleten lezáró, a Búvár és Folyamőr utcák által közrefogott területen található „villa” is.
A pannoniai lakóházakról összefoglalót író Topál Judit szerint a Hercules-villa „a klasszikus itáliai (korábban etruszk, még korábban görög) atriummal (minden oldalról helyiségekkel, folyosókkal körülvett, zárt, de fedetlen udvar) rendelkező épület” volt, amely háztípus a zordabb éghajlat miatt errefelé meglehetősen ritka volt. Aquincumból is csak négyet ismerünk, ezek egyike a mai Hajógyári szigeten lévő helytartói palota. Mint Topál Judit megjegyzi, a Hadrianus császár által Kr. u. 124 körül municipium rangra emelt polgárváros és a katonaváros tervezett, tömbös (insula rendszerű) szerkezetének megfelelően sokkal gyakoribbak voltak az egyszerű, szabálytalan beosztású, alacsony, egyszintes, udvar és folyosó nélküli hosszúházak – a görögöknél megaron –, melyek az utcákkal párhuzamosan futottak.
A padlófűtéses helységekkel bíró, csatornázott ház nevét – ahogy azt Budai Balogh Tibor is megjegyzi – az ásató régész adta az ott feltárt, Héraklés (Hercules) életéből elcsent pillanatokat bemutató mozaikpadlók után. Az egyik, a déli, félköríves záródású termében található, és „Dionüszosz-Bacchusnak, a szőlő és bor istenének tiszteletére rendezett szüreti menetet, úgynevezett thiaszoszt ábrázol; a részeg, tántorgó Herculest ketten is támogatják, mellettük pedig táncoló bacchánsnők és szatírok vehettek részt a mulatságban”. A másik Hercules és Deianeira mítoszát ábrázolja, azt a pillanatot, amikor Hercules nyilával halálosan megsebesíti az ifjú feleségét a folyón átszállító kentaurt, Nesszoszt, miután az a helyzetével visszaélve erőszakoskodni kezdett Deianeirával. A mítosz drámai véget ért: a haldokló Nesszosz a magából kihúzott nyílhegyet azzal adta oda az ifjú feleségnek, hogy „e vér, ha (Hercules) bármely nőre vetne szemet, ne leljen benne, mint te benned, több gyönyört”. Deianeira egyszer aztán, mikor Hercules távol volt, féltékenységében egy köntöst küldött férjének, amelyet a kentaur alvadt vérével kent be. Amikor Hercules ez magára vette, gyilkos tűzzel perzselte, és hogy kínjainak véget vessen, saját magát elevenen elégette egy máglyán.
A harmadik, figurális ábrázolás, amely a fürdőszekcióban maradt meg, egy bokszmeccs kritikus pillanatát, a kiütést örökítette meg. A fekete-sárga színeivel a drámaiságot kihangsúlyozó kompozícióban a győztes izmait megfeszítve áll diadalittasan – a korabeli atléták között népszerű hajviseletben – varkocsba font (cirrus) hajjal. Kesztyűjén (caestus) kivehetőek a hegyes szögek, amikkel a rómaiak „feldobták” az egyébként Hellászból átvett sportot. A vesztes meredten néz maga elé, egyik szemöldökéből ömlik a vér, és igazából örülhet, hogy ilyen feltételek mellett életben maradt. A mozaik párba állítható a Septimius Severus trónra lépést követően 194-ben colonia rangra emelt aquincumi polgárváros úgynevezett nagy lakóház (XIV. számú épület) magánfürdőjének fekete-fehér, birkózót ábrázoló mozaikjával.
A Hercules-mozaikok kapcsán felmerül a kérdés: vajon mennyire lehetett népszerű Zeusz fia Pannoniában? Jelenleg 12 Herculeshez köthető feliratot ismerünk Aquincumból. Ezek közül az egyik, a legiotábor keleti fala mellett, a Harrer Pál utca 12-20. szám alatt talált töredék egy szentély felújítását örökítette meg Septimius Severus fi a, Caracalla uralkodása idején, Kr. u. 216-ban. Emellett ismert még egy szoborbázis töredék is, a többi pedig elsősorban a hadsereghez, Aquincum házi alakulatához, a legio II adiutrixhoz köthető oltár vagy fogadalmi dedikáció. A témát legutóbb alaposabban feldolgozó Bánosi György még 1984-ben arról írt, a Hercules-feliratok elsődlegesen a katonai táborhoz kapcsolhatók, és nem keltezhetők korábbra a Severusok koránál.
Az előkerült források azt látszanak igazolni, a Severusok kora óta, egészen bizonyosan Hercules hivatalos tábori kultuszával számolhatunk, az istenség alakja pedig az állami reprezentáció legmagasabb fokán összeolvadva a dinasztia uralkodóinak személyével jelenik meg. A források azt is sejtetik, hogy a kultusz egyik legaktívabb ápolója a Caracalla császárral jó baráti viszont ápoló Caius Octavius Appius Suetrius Sabinus helytartó lehetett, aki Kr. u. 215-től vezette Pannonia inferiort, és akit a Caracalla meggyilkoltatásával trónra került Macrinus azért váltott le a hivatalából 217 májusában, mert félt „büszke szellemétől és Caracalla iránti baráti érzületétől”. Ezeket figyelembe véve, az, hogy a Meggyfa utcai luxusigényeket kielégítő, a korszakra keltezhető lakóház a tábor körül létrejött katonavárosban állt, illeszkedik ebbe az összképbe.
Az épület villaként való meghatározása ugyanakkor csalóka, mert nem számít klasszikus értelemben vett római kori villának. Azok ugyanis gazdasági egységként funkcionáltak, amelyeknek az igényesebben kialakított lakhelyül szolgáló épület (pars urbana) csak egy része volt, emellett elkülönítve, de egy települési egységet alkotva tartozott hozzá egy gazdasági célokat szolgáló – istállók, magtárak, műhelyek stb. – egység (pars rustica), valamint egy földbirtok is. E villagazdaságok nem a város területén belül, hanem azok körül, elsősorban a kivezető utak mentén sorakoztak. Ahogy azt Aquincum történetéről írt könyvében Zsidi Paula is megjegyzi, ma több mint negyven olyan lelőhelyet ismerünk Aquincum körzetéből, amely arra utal, hogy ott egykor villagazdaság lehetett.
Az Aquincum környéki villákhoz tartozó középbirtokok nagysága úgy 3-4 négyzetkilométer körül mozoghatott. Noha már a II. században is találunk a térségben ilyen gazdaságokat, fénykoruk a markomann háborúk után jött el, a rabszolgamunkára épülő modell pedig a Severus-korban járt a csúcsra. A középbirtokkal rendelkező municipális előkelőségei között pedig egyrészt a felemelkedett, romanizált helyi, hadsereget is megjárt kelta (eraviscus) elemekkel, másrészt azonban keleti eredetű – gyakran a felszabadított rabszolgai sorból felemelkedő – kereskedőkkel és pénzemberekkel kell számolnunk, akik e korban a várost vezető tanács (ordo decurionum), illetve a vallási feladatokat ellátó sevir és a császárkultuszt ápoló Augustalis testületek tagjait adták.
De vajon ki, kik lehettek a Hercules-villa tulajdonosai? Ezt jelenleg nem lehet tudni. Feliratos emléket nem hagytak maguk után. A feltárások során mindössze egy Iuppiternek dedikált kő bukkant elő, ám a legio II adiutrix veteránja, Sextus Arrius Super által emelt fogadalmi oltár egy küszöbkő alól került elő. Az ajtót pillérként megtartó felirat másodlagos felhasználása miatt így e szempontból nem perdöntő. Nem állunk ugyanakkor messze a valóságtól, ha a Hercules-villa tulajdonosát a korábban említett társadalmi csoportok tagjai között keressük.
Felhasznált források, szakirodalom
• Wellner, István: Az Aquincumi Hercules-villa - Vezető a kiállítás és romkert megtekintéséhez. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 1968.
• Wellner, Istvan: The Hercules-villa in Aquincum. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae (21) 1969, 235-271.
• Zsidi, Paula: Aquincum polgárvárosa. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002.
• Alföldy, Géza: Municipális középbirtokok Aquincum környékén, Antik Tanulmányok (6) 1959, 19-30.
• Aquincum. Ókori táj, ókori város – H. Kérdő, Katalin – Schweitzer, Ferenc (szerk.). MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 2010.
• Budai-Balogh, Tibor: Késő római sírok a „Hercules villa” északi előterében. In: Aquincumi füzetek (17) 2011, 65–73.
• Budai-Balogh, Tibor: „Ez a szerencsétlen alighanem kiköpi a fogait…”. In: Óbudai Anziksz (6/1) 2020, 114-119.
• Bánosi, György: Újabb adalékok az aquincumi Hercules-kultuszhoz. Budapest Régiségei (25) 1984, 43-51.
• Sz. Póczy, Klára: A békásmegyeri villa és az Aquincum környéki gazdaságok a markomann háborúk után. Budapest Régiségei (22) 1971, 85-102.
• Topál, Judit: Lakóházak Pannoniában I. – Aquincumtól a Duna-könyökig, különös tekintettel a Szentendrei Szabadtéri Múzeum területén lévő villa rusticára. 2017.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/25. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg június 17-én.
