Földönkívüliek érkeznek Csehszlovákiába 1923 júniusában a primitív földi körülmények tanulmányozására. A Siva bolygón ugyanis a legmagasabb társadalmi rend, a kommunizmus uralkodik már akkoriban. Helyi megbízottjuk, Kosák úr összehozza őket Edvard Benes külügyminiszterrel, akit magukkal is visznek, mert a politikus az idegeneket birodalomépítő céljaira akarja felhasználni. Václav Chlumecky 1923-ban megjelent fantasztikus regényében Horthy a csehszlovákok szövetségese, ugyanis az uralkodóosztályok összetartozása felülírja a nemzeti ellentéteket; Budapesten fegyveres harcba is kerülnek az idegenek.
Magyarországon három évvel a békeszerződés után érthető okokból hasonló vicces témájú fikciót senkinek sem jutott eszébe közzétenni. Trianon fájdalmas emlék volt (és maradt), azért is foglalkoztak vele idehaza jóval többet, mint például Csehszlovákiában, ahol csupán – olvasom Roman Holec Diadal és katasztrófa – Trianon egy szlovák történész szemével című, a Lábnyom Kiadó gondozásában megjelent kötetében – a 10. évfordulóról emlékeztek meg 1930-ban.
Az egykori béke ma sem téma Szlovákiában, sokkal inkább az 1918–19-es események, Csehszlovákia létrejötte. Holec ezért is lepődik meg azon, „ha magyarokkal beszélgetünk, öt perc múlva már Trianonnál tartanak. Ahogy azt Gregor Martin Papucsek, a szlovák rádió magyarországi tudósítója szokta mondani, a magyarok gyakorlatilag állandóan Trianonnal foglalkoznak”.
A két nép alapállása is jelentősen különböző. A meg nem értés történelmi helyzetünkből adódóan folyamatos kísérőnk a határ mindkét oldalán; ezért is üdítő élmény olyan, szlovák történész által jegyzett, Trianonról szóló munkát olvasni, amely nem a hagyományos sémák szerint halad. Szlovákként – ha időnként keményen is fogalmaz – arra törekszik, hogy a lehetőségekhez képest az álláspontokat közelítve, megértve a másik oldalt beszéljen a történelmi Magyarország összeomlásáról, az új közép-európai határok kialakulásáról. Ha egy magyar beszél ugyanerről, a végeredmény nyilván más, ám a hangsúly-, az értelmezésbeli, a mentalitásbeli differenciák ellenére a különbség egyáltalán nem áthidalhatatlan. Nézőpontja új szempontokat adhat a magyar olvasónak is, például kísérletet tehet annak megértésére, mit jelent a szlovák történeti tudatban a Monarchia idején fennállt nemzetiségi diszkrimináció. Szerencsés esetben pedig azt is felfedezi, hogy Roman Holeccel több kérdésben is közös nevezőn van.
A történész Trianont szlovák (csehszlovák) és magyar viszonylatban vizsgálva megállapítja például, hogy „az új nemzetállamok születése távolról sem elégített ki mindenkit, már csak azért sem, mert ezek egyáltalán nem voltak nemzetállamok, és határaikon belül mindent bekebeleztek, amit csak lehetett.” Maga a csehszlovák elnevezés is bizonytalanságot hordozott sokaknak: a csehek számára önmaguk szinonimája volt, miközben a szlovákok nemzeti tudata gyenge lábon állt; ezzel is összefüggött, hogy „Szlovákia lakói igencsak ellentmondásos érzelmekkel viseltettek az új állam iránt”. (Igaz, később az első köztársaság konszolidált, demokratikus viszonyai a szlovákságot egy időre elégedetté tehették.)
Az impériumváltást természetesen megszenvedték a magyarok és a németek is. Holec ennek apropóján többek között Pozsony cseh megszállását, a német és a magyar többségi lakosság ezt kísérő passzív ellenállását említi. A szlovákiai magyarokat érthető módon „már a puszta tény, hogy egy pillanat alatt kisebbségi helyzetbe kerültek, hosszú távra traumatizálta”. A kisebbségi lét áldatlanságai mellé 1945 után pedig megkapták a kollektív bűnösség bélyegét annak minden következményével.
A békeszerződés előtt már ténylegesen kialakult határt a szlovák szerző szerint igazságtalanul húzták meg, mert a nemzetiségi elvhez képest a gazdasági, illetve a történelmi elv prioritást élvezett. (Holott Masaryk elnök a későbbi konfliktusokat elkerülendő minél kevesebb magyar nemzetiségűt kívánt, lemondott volna például a Csallóközről, illetve a mai délnyugat-szlovákiai sík terület nagy részéről.) Holec azt is megjegyzi, hogy a leendő határ kitolásának kísérletét – Balassagyarmat, Salgótarján, Miskolc birtokba vételével – dél felé „a szakirodalomban szemérmes hallgatás övezi”.
A kötetben lévő apró tárgyi tévedések közül kettőt említek. Nem Huszár Károly koalíciós kormánya érvénytelenítette a Tanácsköztársaság gazdasági intézkedéseit, hanem Peidl Gyula rövid életű szakszervezeti kormánya. Igaz, hogy Teleki Pál „vörös térképén” a vörös jelöli a magyarokat, ám nem állja meg a helyét, hogy „a vegyes lakosságú részeket a vörös különböző árnyalatai mutatták”. A térképen külön szerepeltek a történelmi Magyarország nemzetiségei, a szlovákok világoszölddel, a ruténok zölddel, a németek narancssárgával, hogy csak a Csehszlovákiához került területeket említsük.
Roman Holec Magyarország szemére veti, hogy „Trianon után is makacsul ragaszkodott a revíziós politikához, és nem volt hajlandó megbékélni a veszteségeivel”. Az általa felvázolt út az adott helyzetben nem életszerű. Hasonló esetben nehéz másként cselekedni: Szlovákia sem tudott belenyugodni az 1938. november 2-ai első bécsi döntésbe, amely többségében magyarlakta területeket csatolt át Magyarországhoz.
A revíziós politika és máig ható következményei összefüggnek a szerző korábban már idézett megjegyzésével, hogy „ha magyarokkal beszélgetünk, öt perc múlva már Trianonnál tartanak”. Kétségtelen, hogy Trianon minden utóhatásával együtt máig fogva tart minket. Szabadulni sem dühödt próbálkozások, sem radikális önmegtagadások segítségével, sem romantikus illúziókkal nem sikerült tőle. Ennek alapvető oka véleményem szerint azonban nem a területveszteség, hanem hogy a békeszerződéssel több mint 3 millió magyar került az új országhatár másik oldalára. Ugyanakkor azt sem lehet letagadni – egyetértve Bödők Gergely a kérdéshez fűzött lábjegyzetével –, hogy valójában „a magyar társadalmat sem érdekli jobban a történelem”, mint a szlovákot. Ahhoz viszont, hogy mi, magyarok végre megszabaduljunk a trianoni lelki fogságból, alapvető szükség lenne a szomszédos államok sokkal nagyvonalúbb, nemzetállami allűröktől, nacionalizmustól mentes nemzetiségi politikájára.
Roman Holec könyvéről ugyanakkor nem lehet más a véleményünk, mint Szarka Lászlónak: „a hét szomszédos ország történetírásában ritkaságnak számító fontos adalék […] a tárgyszerű vitákban kiteljesíthető közös munkához”.
Roman Holec: Diadal és katasztrófa – Trianon egy szlovák történész szemével. Ford.: Marosz Diána.
Lábnyom Kiadó, 2022. 5450 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/9. számában, annak is az Időgép-mellékletében jelent meg március 3-án.
