Tudom, történnek olyan fontos dolgok is, mint hogy küszöbön a harmadik világháború, közeleg egy gigantikus világválság, Majka pedig berágott a Ryanairre; mégis, én most valami aprósággal szeretnék foglalkozni: a Biodómmal. Mert fenti vitathatatlanul világpolitikai jelentőségű eseményekhez képest mégiscsak pimpf dolog az, hogy mikor úszkálnak majd cápák a Kacsóh Pongrác út közelében, a mosolygós, perecet majszoló gyermekek örömére.
Az apropót egy, az ismert politikai és gazdasági okokból Magyar Nemzet néven megjelenő kormánypárti nyomdaipari termék hasábjain megjelent, Kilátástalan helyzetben a biodóm beruházás című írás adja. A cikk végigveszi (és vélhetően továbbgördíti) az ellenzéki városvezetés és a kabinet több éve tartó blamegame-jét, csattannak a kommunikációs pofonok, repkednek a megítélt, megigényelt és visszatartott százmilliók és milliárdok. És ha közben tudjuk, hogy mindezen összegek ellenére a környéken nincs nyoma se cápának, se gyerekmosolynak, és hogy ezért a pénzért nem kaptunk mást, mint egy nagy rakás lefóliázott betonrakást, akkor könnyen és gyorsan kialakulhat bennünk az a nem túl cizellált, ám kétségkívül ismerős érzés, hogy bárcsak ott rohadna el az egész, ahol van.
Pontosan ez a hatalom célja. Hogy törődjünk bele mindenbe, nézzük végig, ahogy megbízható kivitelezőik a mi pénzünkből térkövezik és betonozzák le az életünket. A hatalom pedig győztesnek érzi magát, amikor az újabb össztársadalmi legyintést úgy értékeli, hogy akkor indíthatja is az újabb közpénzmeghajtású munkagépet a következő, még abszurdabb beruházás helyszínére.
Ha a mosoly- és perec nélkül maradt gyerekek felnőve megkérdezik mondjuk a Kacsóh Pongrác út környékén járva, hogy ez a hatalmas izé itt mégis mi akart lenni, mit mondunk majd nekik? Hadoválunk valamit a cápákról? Pártállástól függően visszamutogatunk a valamikori kormányzatra, vagy a városvezetésre? Egy dolog biztos: magunkban azt kívánjuk majd, hogy bárcsak ott rohadt volna el az egész, ahol van.
