Az a jó tudományos fantasztikum, ami úgy tud hatni az emberre, hogy az megborzong a szöveget olvasva, mondván jesszusom, ez tényleg bekövetkezhet és ezt akár még mi is megélhetjük. Talán közhely, de a sci-fi tényleg akkor üt, ha az abban felvázoltak úgy képesek visszahatni a jelenbe, hogy elhisszük, ez valóban egy lehetséges szcenárió a jövőre vonatkozóan. Az Edward Snowden által 2013-ban kiszivárogtatott globális amerikai hírszerzési megfigyelések idején Cory Doctorow 2008-ban megjelent Kistestvérét olvasva az ember hátán felállt a szőr, mondván, létezik valaki, aki öt évvel korábban leírta azt, amit Snowden felfedett. Igaz, az írói képzelet tovább szárnyalt, de akkor is hátborzongató volt olyasmiről olvasni, ami a szemünk láttára vált valósággá.
A közeljövőnkben játszódó történeteknek pedig a kapcsolódás mellett akad még egy közös sajátja: az, hogy valamiért mindig nyomasztók, de legalább keserédesek. Mintha a reménynélküliségbe taszítanák az olvasókat. Vagy minimum kétségek között hagyják vergődni azzal a kérdéssel, a jövőnek vajon mindig nyomasztónak kell lennie? És vajon mennyire tudatos a nyomasztás? Például egy reálisnak ható éghajlati katasztrófa kapcsán a szerző direkt fest sötétebb tónusban, így ébresztve rá a fogyasztót, hogy ébresztő, tegyünk valamit a környezetünk védelméért?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel az emberben, ha kezébe veszi és elolvassa Makai Máté Az Atlantis felemelkedése című kötetét. Kilenc novella tele olyan élethelyzettel, dilemmákkal, amelyek a mából nézve nemsokára akár a hétköznapjaink részévé is válhatnak, de a gyerekeinknek elég valószínű, hogy meg kell majd birkóznia egyik-másik felvétésével. Alapjaiban úgy vélem, a novella nem a legmegfelelőbb formátum a sci-fi esetében, ám itt a szerző meglepően ügyesen be tudja szippantani velük a befogadót. Nem mellesleg azért, mert olyan lehetséges helyzeteket vetít elénk, amelyekkel minden ma élő ember képes azonosulni, és el tudja képzelni, hogy a felvetett témák bizony valósak is lehetnek majd. Mindezt ráadásul úgy, hogy olykor vagy túl gyorsan kerülünk a történet sűrűjébe, vagy sok szál marad elvaratlanul kételyek közt hagyva a befogadót.
A kötet erőssége – a sorok között megbúvó „magyar szálak” mellett – a szövegek változó intenzitása. Van amelyik az első pillanatban beszippant, és egy másodpercre sem enged el. Úgy pörög, hogy képtelenség letenni. Míg akad olyan sztori, amely látszólag unalmasan csordogál (az ember le is tenné), ám a végére egy olyan társadalmi alapproblémát – a kirekesztést – dob be atombombaként egy ismeretlen katarzissal karöltve, ami aztán napokig nem hagy nyugodni.
Vajon tényleg a végletekig flegma, egoista és önimádó lesz az ember, ha tudja, halhatatlanná válhat? Min megy keresztül a férje váratlan halála után a kislányával egyedül maradó anya, aki látszólag képtelen megküzdeni a gyereke frusztrációival, és egyensúlyozni a gyereknevelés és a saját harmóniája között? De ott a kérdés: mit csinálunk, ha egy váratlan klímakatasztrófa (soha véget nem érő porvihar) miatt hirtelen összezárva találjuk magunk a volt barátnőnkkel. Megannyi kérdés, és nem biztos, hogy választ kapunk mindenre, de nem is feltétlenül kell a megoldás.
Noha Makai Máténak nem ez az első kötete, és nem is feltétlenül a szárnypróbálgatás érződik a szövegekből, ám az igen, hogy még egy kibontakozó félben lévő szerzőtől olvasunk. Kicsit előre tekintve épp ezért lesz érdekes, hogy mire számíthatunk majd tőle a folytatásban.
Makai Máté: Az Atlantis felemelkedése. Kalligram, 2022. 3990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/1. számában jelent meg január 6-án.
