Az ember mindig szerette magát különbözőnek látni az állatoktól. Még ha az evolúcióelmélet kidolgozása óta a komolyan vehető szakemberek mindegyike el is fogadja, hogy folytonos kapcsolat van a többi emlősállat, így a főemlősök és az ember között, máig léteznek azok a hiedelmek, amelyek szerint képtelenség, hogy egy „majomból” (a valóságban persze a mai majmok és az ember közös őséből) mindenféle varázslat nélkül kialakulhatott az ember, aki űrhajókat épít és ilyen cikkeket képes írni. Hogy ez a folyamat mégis lejátszódhatott, az maga a csoda – bár nem ezoterikus értelemben –, hiszen ez szó szerint hatalmas ugrás volt az egész emberiség számára.
Ezért olyan népszerű témája a tudományos irodalomnak az emberi evolúció, és legfőképpen az emberi intelligencia kialakulása. E könyvek sorába tartozik William von Hippel A nagy társas ugrás című könyve is. Von Hippel a Queenslandi Egyetem szociálpszichológia-professzora, és bár ez az első ismert könyve, kifejezetten magabiztosan rendezi követhető, sőt sodró narratívába a – valljuk be – jól ismert tényeket és elméleteket.
Egy recenzens, aki tucatnyi, pontosan ugyanerről a témáról szóló könyvet értékelt a közelmúltban, mindig dilemmával néz szembe: mennyire szűz szemmel kell tekintenie egy újabb könyvre az emberi evolúcióról. Mert ez teljesen tisztességesen megírt mű, szakszerűen és élvezetesen ismerteti meg az olvasót a tudományterület jelenlegi ismeretanyagával, sőt a konkurens kiadványok között előkelően magas minőséget képvisel.
Tehát, ha az ember ezt a könyvet olvassa el elsőként, mert lenyűgözi az a valóban lenyűgöző és józan ésszel megmagyarázhatatlan jelenség, hogy egy „majom” hogyan emelkedhetett ki a többi közül, és hogyan vált a bolygó minden szempontból domináns állatává, akinek döntéseitől és hibáitól immár a Föld minden egyéb élőlényének (bal)sorsa függ, akkor A nagy társas ugrás tökéletes erre a célra. Csakhogy ott van a száz másik könyv, ami majdnem teljesen ugyanerről szól. Vagyis sokadik humán evolúciós olvasmányként már nem feltétlenül lesz olyan megdöbbentő.
Ennek ellenére vannak benne olyan részletek, amelyek von Hippen egyedi látásmódját tükrözik, és esetleg a tájékozottabb olvasók számára is rávilágíthatnak olyan összefüggésekre, amelyek eddig nem kristályosodtak ki bennük markánsan. A könyv sok modern szociálpszichológiai, játékelméleti kísérletet mutat be, és korántsem az unalomig ismert hetvenes évekbeli klasszikusokat. Ezekről olvasva elcsodálkozik az ember, hogy még a legegyszerűbbnek tűnő feladatok közös végrehajtásából is milyen sok és mélyreható következtetést lehet levonni az emberi elme evolúciójáról. Mert, ahogy a könyv címe is mutatja, von Hippel érvei is a manapság domináns, úgynevezett társas- vagy szociálisagy-hipotézis köré csoportosulnak.
Ezen elméletrendszer szerint az ember azért vált ennyire intelligenssé (persze itt mindig az emberi értelemben vett intelligenciára gondolunk, ami nem hasonlítható össze más fajok képességeivel), mert a társaival soha nem látott összetettségű együttműködésbe kezdett, és ez a hihetetlenül gazdaggá váló szociális környezet indukálta az agy fejlődését, ami visszakézből lehetővé tette a még bonyolultabb kooperációt és így tovább. A nagy társas ugrásban leírtak tehát tökéletesen megfelelnek a legmodernebb evolúciós elméleteknek, ráadásul élvezetesen is van megírva, így akár egy biológia iránt érdeklődő gimnazista is érdeklődéssel forgathatja a kötetet.
William von Hippel: A nagy társas ugrás. Ford.: Silberer Vera. Corvina, 2022. 4990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/22. számában jelent meg május 27-én.
