Gyanúba keveri magát az értelmiségi, aki a tömegsport szépségét kívánja éltetni. Tőlünk nyugatabbra talán még inkább így van ez, de 2010 óta a futballal kapcsolatban is ambivalens sokak viszonya. Még akik szeretik, azok is lábjegyzetekkel teszik – már ha a kormány nem kedves a szívüknek. De államoktól és hatalmaktól függetlenül ellentmondásos az ún. „magasértelmiségi” viszonya mindahhoz, ami a stadionokban történik. Hans-Ulrich Gumbrecht német irodalomteoretikus már 2006-os könyvében is erről írt, három éve pedig visszatért a témához, már a tömegekben összegyűlő (vagy épp onnan távol maradó) emberekre, a testek összességére koncentrálva.
A koronavírus-járvány miatti korlátozások külön jó alkalmat jelentettek annak vizsgálatára, mitől is olyan különleges, ha nézők sokasága jön össze sportmeccset nézni. Sok esetben tömegként is megnyilvánulva, gyakran a szervezőket magyarázkodásra késztető módon. Még csak verekedniük sem kell az ultráknak, mindenféle rigmusok, bekiabálások, himnuszok és zászlók is fokozhatják az izgalmakat. Az értelmiség meg már csak olyan, hogy hagyományosan ellenszenvvel viseltet a tömegek iránt. Szép irodalma van ennek Gustave le Bontól José Ortega y Gasset-ig, és a sportot szeretők is jellemzően elhatárolják magukat az ilyesmitől, a tömegben is individuumok maradnának. A magyar kiadás most egymás mellett hozza a két Gumbrecht-könyvet, amelynek ő előszavában kifejezetten örül, összetartozónak érezve a műveket. Tiltakozik is az ellen, hogy kizárólag a korlátozások adták volna az apropót a téma vizsgálatához. Ezzel szemben hangsúlyozza, hogy ő megannyi, általa kritikusan szemlélt sportügyi értekezés után másként kíván viszonyulni a kérdéshez.
Problémásnak tartja, hogy a sport mögött mindig valami mást akartak látni, nem magát az eseményt, illetve az amiatt összegyűlő tömegek adta újfajta csoportidentitást. A felvilágosodás óta jelenlévő, mostani metafizikus gondolkodás adja szerinte, hogy a tömegsport mögött hol a diktatúrák kihasználóját, hol az emberi test elnyomását és ellenőrzését, máskor meg egyenesen a „szent” régiójába sorolható speciális játékot látnak. Németországban szerinte „eleve kudarcra ítélt vállalkozásra adták a fejüket azok, akik az elmúlt évtizedekben arról próbáltak meggyőzni egy magára valamit is adó értelmiségit, hogy a sportesemények rendelkeznek egy kézzelfogható, elsődleges valósággal a médiában bemutatott közvetítésen túl (vagy az alatt). Ha összemossuk a Nintendót és a Bundesligát, azzal korszerűségünket bizonyítjuk.”
Gumbrecht viszont úgy látja, a sportot, illetve az itt elsődlegesen vizsgált sportnézést önmagában érdemes szemügyre venni. Felismerve például, hogy a bizonyos értelmiségi körökben meglévő ellenérzések ellenére egy sportteljesítmény, emlékezetes verseny épp olyan esztétikai élményt nyújt, mint egy festmény vagy előadás. Bármennyire is az ellenkezőjét gondolják sokan, de egy szép műlesiklást nézni semmivel sem haszontalanabb, mint egy festményben gyönyörködni. Hogy céltalanabb lenne? Épp az is teszi a szépet Kant szerint, hogy érdek nélkül tetszik, ez pedig tökéletesen alkalmazható egy évtizedekig emlékezetes meccsre hasonlóképp, mint egy komolyzenei hangversenyre. Gumbrecht a két kötetében igyekszik leszámolni bizonyos mítoszokkal, vagy legalábbis felülértékelni, újraértelmezni azokat. Teszi ezt szórakoztató, sokszor kifejezetten provokatív, könnyen érthető stílusban. Esszéit bármiféle filozófiai előképzettség nélkül is jó olvasni. És talán bennünket is arra késztetnek, hogy bizonyos meggyökeresedett előítéleteinket vizsgálat tárgyává tegyük, azokat újragondoljuk.
Hans Ulrich Gumbrecht: Szépség a sportban – Tömeg a stadionban. Ford.: Csécsei Dorottya, Keresztes Balázs, Vásári Melinda. Kijárat Kiadó, 2022, 3900 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/6. számában jelent meg, február 10-én.
