Noha adja magát, de talán sokan nem is sejtik, hogy a modern francia líra formabontó lázadóját, Arthur Rimbaud-t és az 1960-as évek amerikai rockzenéjének különc költőjét, Jim Morrisont az életútjukban felfedezhető számos, véletlennek tűnő hasonlóságon túl is összeköti egy fontos szál: az, hogy utóbbi valóban merített előbbi művészetéből. A közös pont pedig Wallace Fowlie. Morrison ugyanis írt egy levelet a Duke Egyetem francia irodalommal foglalkozó professzorának, amelyben megköszönte neki, hogy átültette Rimbaud verseit angol nyelvre.
Fowlie története innen indul, a már a Morrison korában sem ifjú professzor élményeit, összehasonlító esszéjét végül egy agyvérzés után, az 1990-es évek elején vetette papírra. A Lázadó költők című kötete immár magyarul is olvasható, az apropóját pedig a 2021-es esztendő, azaz Rimbaud (1854–1891) halálának 130., Morrisonénak (1943–1971) az 50., valamint Oliver Stone az énekesről és zenekaráról, a The Doorsról készített filmjének 30. évfordulója szolgáltatta.
Fowlie plutarkhoszi értelemben vett párhuzamos életrajzot készített. Ám munkája annyival életszagúbb az ókori római történetíró klasszikusainál, hogy Morrison esetében személyes tapasztalattal is bír. Ez pedig a sztorizgatás szempontjából felbecsülhetetlen, mondhatni ez adja páratlan értékét. Persze érezhető, hogy az 1998-ban, 89 éves korában elhunyt szerző a francia irodalomban otthonosabban mozgott, mint a rockzenében. A Rimbaud-ról írt részek, elemzések sokkal gördülékenyebbek, a mondatok szebben simulnak egymásba, mint a Morrison zenei alkotómunkáját górcső alá vevő fejezeteké. S ez akkor érződik igazán, amikor a The Doors után Morrison költészete kerül a fókuszba.
Rimbaud életművét kölyök korában, mindössze néhány esztendő alatt alkotta meg, 19 évesen letette a tollat, és 37 éves korában bekövetkezett haláláig már egy betűt sem írt. A The Doors 1965-ben kezdte meg menetelését, és a hirtelen jött nagy sikerek Morrison sírba szállásával véget is értek. A rocksztár imázsától szabadulni akaró Jim úgy halt meg 27 évesen, hogy a költői karrierje torzóban maradt.
Fowlie párhuzamos életrajzának talán legizgalmasabb aspektusa az, hogy szépen bemutatja, a különutas lázadóknak korszakoktól függetlenül hasonló problémákkal kellett megküzdeniük, társadalmi perifériára kerülésükben és magányukban, meg nem értettségükben szinte ugyanazokkal az erőkkel kellett szembenézniük.
Az amerikai professzor munkájában arra is rámutat, hogy a Stone-féle The Doors-film a maga szuggesztivitása mellett mennyire torzít a ma élő Morrison-képen, és tehet arról, hogy a művészre manapság szinte kizárólag afféle Dionüszosz-rocksztárként tekintenek. Holott karaktere egyrészt sokkal összetettebb, másrészt sokkal filozofikusabb volt annál, mint ahogy azt a filmben Val Kilmer megformálta.
E megállapításokat erősíti a magyar kiadás csemegéje, egy interjú azzal a magyar lánnyal, Gárdonyi Évával, akivel Morrison Párizsba költözése előtt egy ideig együtt is élt. A beszélgetés sokat árnyal Morrison személyiségén épp abba az irányba, ahogy azt Fowlie a könyvében megfesti.
A kötet nemcsak a rajongók számára nélkülözhetetlen olvasmány, hanem kedvet csinál ahhoz is, hogy a Rimbaud-t vagy Morrisont kevésbé ismerők jobban megismerjék az országutak eme két vagabund vándorának időtlen művészetét.
Wallace Fowlie: Lázadó költők – Rimbaud 130. – Morrison 50. Ford.: Császár Zoltán. Nyom6 Kiadó, 2021. 3670 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/21. számában jelent meg, május 20-án.
