Szeretem, amikor lengyelek rólunk, magyarokról, és Magyarországról írnak. Életem egyik nagy olvasmányélménye volt például Robert Maklowicz gasztroújságíró Café Museum című könyve, amelyben szót ejt a magyar konyháról is, részt vesz mangalicatoron, eszik kakasherepörköltet Tapolcán, és közben fájóan találó, egyben szeretetteljes portrét fest arról, milyenek vagyunk. De érdekes volt annak idején Igor Janke Hajrá, magyarok! – Az Orbán Viktor-sztori egy lengyel újságíró szemével című, 2013-ban megjelent kötete is, amelyben a kormányfő karakterét és népszerűségét járta körül. Hogy Közép-Európa olyan szenvedélyes imádóiról és krónikásairól, mint Andrzej Stasiuk ne is beszéljünk: a lengyel író könyveit olvasva nagyon sok mindent megtudhatunk magunkról és szűkebb környezetünkről (miközben önkéntelenül is fel-felsóhajtunk, nekünk miért nincs ilyen, a régióban otthonosan mozgó, azt megérteni akaró szerzőnk).
Nagy várakozással kezdtem olvasni Ziemowit Szczerek Via Carpatia – avagy csavargások Magyarországon és a Kárpát-medencében című könyvét is. Annál inkább, mert a szerzőtől korábban megjelent Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története című, lengyel fiatalok ukrajnai kalandozásait bemutató műve remek kis kötet volt.
Az érdeklődéssel itt sincs probléma: Szczereket őszintén izgatja Magyarország, próbál minél többet tudni róla és érteni belőle. Bejárja a magyar vidéket, különös tekintettel Felcsútra és környékére, nem győz álmélkodni a felcsúti kisvasúton, amelyre elmúlt tizenkét évünk szimbólumaként tekint. Megállapítja, hogy a történelmi Magyarország mind a mai napig karakteres egység: járjunk bár Erdélyben, a Délvidéken, a Felvidéken vagy az anyaországban, tudjuk, hogy (egykor) magyarlakta területen vagyunk. Megnézi Makovecz Imre templomát Csíkszeredában, a stadiont a kormányfő parasztháza mellett Felcsúton, és rövid (egyben kissé leegyszerűsítő és talán túlságosan is szarkasztikus) elemzést kínál az organikus építészet magyar atyjának munkásságáról. Ír a turáni gondolatról, Trianonról.
De leginkább Orbán Viktorról ír. „Nem tudom, talán egy kicsit Orbán Viktor megszállottja vagyok – vallja be. – Mint ahogyan mániákusan érdekel a régió többi, minden hájjal megkent politikusa is: Jaroslaw Kaczynski vagy Aleksandar Vucic. Mindazok, akiknek sikerült komplett országokat, teljes nemzeteket az ujjuk köré csavarniuk, méghozzá egészen másképpen, mint ahogy az a két háború között szokásban volt.”
Kifejezetten érdekes, amikor Szczerek Erdélyben kirándulva az orbáni Kárpát-medence-felfogásról töpreng. „Mámorosan grandiózus”, jellemzi azt a gondolatot, hogy a Kárpát-medence egyfajta vezető erejeként a trianoni határok megváltoztatása nélkül vehetjük át (részben) az irányítást akár elszakított területek fölött is, közben pedig rámutat: „az orbáni Magyarországnak saját magára nézve nincs egyéb ötlete, minthogy német autók összeszerelő-üzeme legyen, egy korrupt elittel, amely szorosan összefonódik az ország vezetőivel…”
A Via Carpatiát az ilyen, minket, életünket kívülről elemző részek teszik izgalmassá, míg egy sor – számunkra – triviális észrevétele Orbánról, politikai viszonyainkról nem tartogat túl sok újdonságot. Legalábbis a magyar olvasónak – a fülszöveg nem véletlenül szabadkozik szinte előre, hogy a mű alapvetően a lengyeleknek íródott.
Zeimowit Szczerek: Via Carpatia. Ford.: Grozdits Antal. Ampersand Kiadó, 2022. 4200 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/12. számában jelent meg március 18-án.
