Túlzott reményeim nem voltak, amikor nyáron feltettem a kérdést, miért ilyen rosszak az idei magyar vígjátékok. Az év második felében a tendencia folytatására számítottam, különös tekintettel az El a kezekkel a papámtól! és a Nagykarácsony című filmekre. Dobó Kata újabb rendezésére, ami bár Lakner Artúr regényét dolgozza fel, de inkább emlékeztet Tim Burton világára, még várnunk kell. A Nagykarácsonyt viszont november utolsó hetén bemutatták, legnagyobb meglepetésemre pedig nemhogy nézhető lett, de talán az év magyar vígjátékának is nevezhetjük.
Minden adott volt hozzá, hogy hasonlóan számos magyar komédiához, ez is jól szerepeljen a kasszáknál, viszont a kritikusok annál inkább húzzák a szájukat. A Nagykarácsony esetében leginkább azt vártam, hogy az Így vagy tökéletes-hez hasonlóan a kínos vicceskedést ötvözi majd a szemérmetlen giccsel, a remek színészek pedig képtelenek lesznek ellensúlyozni a forgatókönyv ötlettelenségét. Igaz, ezt illetően is előfordulhatnak viták, hiszen az Így vagy tökéletes-t valami érthetetlen módon többen egy kifejezetten üdítő, szórakoztató filmnek látták. De hát nem vagyunk egyformák: számomra Dobó Kata első rendezése, a Kölcsönlakás esett sokkal inkább az egyszer nézhető, mintsem a tragikus kategóriába.
Nem lett igazam, a Nagykarácsony mindenképp ott van az év legjobb magyar filmjei közt. Leginkább talán a forgatókönyv miatt, amit Fehér Gáspárnak, Fehér Boldizsárnak és Horváth Dezső Andrásnak köszönhetünk. Elsőként is sikerült elkerülni a magyar közönségfilmek egyik jellemző problémáját, a valóságidegenséget. Fogalmunk sem lehetett, a Pesti balhé képcsempész baráti társasága honnan bújt elő, ahogy arról sem, az Így vagy tökéletes írópárosának tulajdonképpen mi köze Magyarországhoz.
A Nagykarácsony szereplői velük szemben nagyon is szerethetőek, mert érezzük, hogy tényleg olyanok, mint a körülöttünk élők. Ötvös Andrásnak a Becsúszó szerelem karikatúra-szurkolója után különösen kellett egy olyan szerep, amiben hozza a jellegzetesen elesett-frusztrált férfi karakterét, mégsem válik fárasztóvá, nem lesz túl sok már tíz perc után. A szerelmi bánatában tériszonyossá váló, onnantól pedig rendre a csábító színészt, Szabó Kimmel Tamást maga előtt látó tűzoltó figurája tökéletesen is áll neki. Zsigmond Emőke kedves-szelíd tanárnője még nagyobb meglepetés, üde színfolt a filmben.
A magyar vígjátékokban inkább a kellemetlen-fárasztó alakokat szokhattuk meg, itt viszont még az ügyeskedő karácsonyi árussal is gyorsan tudunk azonosulni. Tiszeker Dániel filmje nagyon ügyesen párosítja a szereplőket, az egyik legnagyobb erőssége épp ebben rejlik. Szerednyey Béla és Scherer Péter kettőse pont olyan szórakoztató, mint mondjuk az Orosz Ákos és Egger Géza által megformált tűzoltóké. Kiegészítik egymást a szereplők, az entellektüelkedő figurára remekül válaszol a földhözragadtabb haverja, ahogy mondjuk a nagyra nőtt gyereket hozó Ötvös András is nagyszerű a türelmes és visszafogott Zsigmond Emőke mellett.
Szomorú, hogy már ez is rendkívüli teljesítmény egy magyar vígjátéktól, mégis ez a helyzet: a Nagykarácsony vicces és szerethető, ezért is működik olyan jól. A hazai komédiák forgatókönyvírói általában képtelenek épkézláb poénokat írni, megmaradnak inkább a legszörnyűbb helyzetkomikumoknál, esetleg az altesti humornál. Tiszeker filmje viszont úgy lesz eredeti, hogy közben azért mégsem feszegeti a műfaji határokat. Vegytiszta karácsonyi vígjáték ez, a vége felé azért helyenként túlcsorduló, mégis megbocsátható giccsel.
A családi filmezés aranyszabálya a Nagykarácsonyra különösen érvényes: gyerekkel és kutyával bármit el lehet adni. Itt csak gyerekek vannak, de ők általában el is lopják a show-t. Még azon sem csodálkoznánk, ha a bemutatótól számított kilenc hónapon belül megugrana a születések száma, annyira szívmelengetőek, valóságosak ezek a karácsonyi előadásra készülő fiatalok.
A hamisítatlan vásárhangulatot különösen jó figyelni ezekben a mostani, járvány sújtotta időkben. A Nagykarácsony ebben is nagyszerűen teljesíti feladatát: másfél órára végre kirántja a nézőt abból a nyomasztó és reménytelen világból, amiben az ünnepekre való készülődést is leginkább a szorongás jellemzi.
Jó nézni Tiszeker Dániel filmjét, jó látni, hogy 2021 végére befuthatott egy abszolút működőképes, családi mozizásra tökéletesen alkalmas vígjáték. Reméljük, nem egyszeri csoda lesz, és a jövőben nem kell a legrosszabbra számítanunk, ha magyar vígjátékra ülünk be a moziba.
