Ha jobban belegondolunk, rendkívüli teljesítmény a You (Te) című sorozaté. A metoo korában sikerült ugyanis érzékeny lelkű hősszerelmesként eladnia egy manipulatív, obszesszív sorozatgyilkost. Mindezt ráadásul a progresszív értékek fellegvárában, a Netflixen. És még mindig nem kaszálták el, a negyedik évad is rendkívüli érdeklődés mellett zárult. Minden esély megvan egy ötödikre is. Azt is nézni fogják sokan, jellemzően a tizen- és huszonéves, női rajongói mag. Ez a kör avatta ugyanis együttérzésre méltó szívtipróvá azt a Joe Goldberget (Penn Badgley), aki az első évad első percétől kezdve követi megszállottan az épp neki tetsző nőt. Az útból pedig bárkit eltakarít, akiről úgy érzi, veszélyezteti a pozícióját.
Persze legtöbbször úgy keretezi magában a történteket, hogy ő csak megvédi a „szeretett” nőt azoktól, akik keserítik az életét. Joe Goldberg a tankönyvi példája annak a típusnak, amitől minden életmódmagazin óvná a gyanútlan nőket. Ezekre a jelekre figyelj – írják, és felsorolnak általában mindent, ami Joe Goldbergre jellemző. Mégsem lehet eltántorítani rajongólányok tömegét attól, hogy megértően forduljanak felé, sőt, még a gyilkosságaira is mentségeket keressenek. Hogy miért? Az egyszerű magyarázat, hogy mert jóképű. Elkövethet ő bármit, mégis feloldozást nyer, csak nézzen továbbra is ezzel a bánatos, epekedő tekintettel. Ha Joe Goldberg úgy nézne ki, mint Harvey Weinstein, akkor egyrészt nem lenne elég számára a sorozatban sem néhány jól irányzott irodalmi idézet, illetve romantikus pillantás. Másrészt a rajongók sem mentegetnék még a legaljasabb merényletek után is.
De nem ennyire egyszerű a helyzet. Amikor a sorozat alkotói (Greg Berlanti, Sera Gamble), illetve Penn Badgley igyekeznek kijózanítani a nézőket, azt felejtik el, hogy az egész narratívát ők alkották meg. Badgley emlékezetes reakciója volt, amikor egy néző szomorkodott, miért törte össze megint a szívét Joe: mi mást tett volna egy sorozatgyilkos? Csakhogy a sorozat maga a kezdetektől azon van, hogy végtelenül összetett, vívódó karakternek lássuk őt, aki ráadásul valahogy mindig intelligensebb, érzékenyebb lesz, mint a környezete. Már az első évadban a Monte Cristo grófjára vagy épp Sylvia Plathra építi metaforáit, de a harmadikban is ilyenek járnak a fejében: „Az apaságot olyannak képzeltem, mint amilyen egy Nicholson Baker-esszé. Az apró pillanatok csodája. Vagy mint egy Louisa May Alcott-regény? Kemény munka, de megjutalmaz, nemesít. De inkább olyan, mint az Idétlen időkig Jean-Paul Sartre tollából.”
Igen, a fejében, merthogy a Caroline Kepnes regényein alapuló You másik titka az, hogy végig kihangosítva halljuk hol szarkasztikus, hol kétségbeesett gondolatait. Joe Goldberg folyamatosan megítéli a környezetét, jellemzően ráadásul a korszellemnek megfelelően. A harmadik évadban például ironikusan emlegetve, hogy valaki miként viselkedett a járvány alatt. A You mindig igyekezett naprakész lenni, ezért épp a negyedik évadban is elhangozhat egy másik karaktertől az a fordulat, amivel ez a cikk is indult: „a metoo korában”.
A You-nak a negyedik évadra visszatérő, mostanra elég fárasztó toposzává vált az is, hogy Joe afféle értelmiségi nincstelenként hirtelen a legmegátalkodottabb elit körökben találja magát. Évadról évadra újabb szereplőket ismerünk meg, akik többségében mind felszínesnek, kegyetlennek és egoistának tűnnek. Joe pedig jellemzően épp azokat mészárolja le az elsők között, akiket a nézők is a legjobban utálnak. Akik viszont jellemfejlődésen mennek keresztül, azok jó eséllyel az évad végéig kihúzzák. Talán még meg is menekülnek. Csoda-e hát mindezek után, ha a néző valóban követi Joe-t a legsötétebb mélységbe is?
A You persze szólhat(na) arról is, hogy most már évek óta várjuk, mikor érik végre utol bűnei a főszereplőt. Mostanra már annyi minden(ki) szárad a lelkén, hogy a következő gyilkosságok megúszása már tényleg képtelenségnek tűnik. De hiába. A krimijegyekben bővelkedő sorozatnak így egyik vonzereje mégis az lehet, hogy érdeklődve figyeljük, miféle csavaros megoldásokkal mászik ki az aktuális helyzetéből. A sorozat arra kényszerít, hogy az etikai szempontokat kizárjuk, és ne Goldberg mielőbbi megbűnhődésének szurkoljunk, hanem annak, hogy kuszálja annyira össze a szálakat, amennyire csak lehetséges. Áldozatai így nemcsak azok közül kerülnek ki, akiket meggyilkol, hanem mindazokból is, akikre a cselekedeteit rákeni. A You itt válik talán a leginkább etikátlan, akár azt is mondhatjuk, veszélyes sorozattá: szereplők sokaságát ítéli igazságtalan bűnhődésre, míg Joe Goldberg egy következő városban vagy földrészen is szerelemre talál, építgeti életét. A pszichopátia megdicsőülése? A ragadozómentalitás sikerességének felmutatása? Ráadásul Joe Goldberg jellemzően olyanokat sároz be, akik azért nem tökéletes emberek. Már megint azt látjuk, hogy a sorozat felmentő körülményeket keres, így pedig nem meglepő, ha lesz néző, aki azt gondolja: rendben, igazságtalan valakit egy el nem követett gyilkosságért börtönbe zárni, na de azért mégis megérdemli ő is a bűnhődést. Apropó, ha már itt tartunk: miben is áll Joe-nál mindez? Sokszor kifejezetten nevetséges ötletekből: a második évadban például visszatérően Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését próbálják képbe hozni. Hát, ne legyenek kétségeink: Joe nem épp raszkolnyikovi figura. Sokkal inkább hajaz az Amerikai pszicho aranyifjújára. (Hiába, hogy önképe szerint épp az ellenkezője, és hogy az áldozatai öltik magukra a Bateman-féle vagyonos elit külsőségeit.) Vagy még inkább Lars von Trier legutóbbi őrületének, A ház, amit Jack épített-nek a címszereplőjére. Csakhogy ott a végére Jack tényleg megbűnhődött. Tényleg a pokol legmélyebb bugyrába taszíttatott. Joe Goldberg meg csupán földrészt váltott, hogy Angliában is elkezdjen igazságosztót játszani.
A You érdekesen igyekszik kikeveredni a maga állította csapdából. A második-harmadik évadban ezt azzal tette, hogy mentegette saját magát és főszereplőjét. A harmadikra már egyenesen kellett egy nála még pszichopatább karaktert prezentálni (Love Quinn – Victoria Pedretti), hogy Goldberg tényleg a bajba jutott áldozatnak tűnjön. Mintha a negyedik évadra viszont belátták volna, hogy ez nem működik. Pontosabban: a negyedik második felére. Két részletben kerültek ki az epizódok, az első öt pedig olcsó Agatha Christie-utánérzésnek hatott. A beharangozókban is klasszikus whodunit („ki tette?”) történet körvonalait rajzolták fel. Joe Angliában talál új ismerősökre, akik viszont sorra hullani kezdenek, ő pedig biztos benne, hogy a társaság egyik tagja a gyilkos. Annyira szégyentelenül hozza az évad a sablonokat, hogy muszáj még konkrétan emlegetni Christie-t is, illetve muszáj Joe fejében ilyen gondolatok forogjanak: „egy whodunitba, a legalacsonyabb irodalomba keveredtem”.
A negyedik évad második felére viszont, amelynek különválasztása logikus volt, hirtelen a Harcosok klubja válik az előképpé. Persze, a sorozat ezt is a végletekig túlhúzza, fárasztóvá teszi. Viszont végre újra valódi fordulatokkal szolgál, visszatérve az első évad örökségéhez. Az akkori nagy szerelem egy naiv bölcsészlány volt (Guinevere Beck – Elizabeth Lail), akiről igen nehéz volt elhitetni, hogy megérdemelné a sorsát. A You egyik alapbűne, hogy mégis sok rajongólány szemében tette őt feláldozható, zavaró karakterré. A negyedik évad második fele már nem óvatoskodik, egyértelműen és tisztán olyan szörnyetegként ábrázolva a főszereplőt, amilyennek ún. kedvelői sosem akarták igazán látni. Még a vele szemben legelfogultabb néző számára is egyértelművé kell váljon, hogy bomlott elméjű, manipulatív pszichopata.
És nem a You lenne, ha nem vinné ezt is el addig, hogy a záróepizódnál bizonyos zavart is érezzünk. Az évadok állandó vonása volt, hogy egy tiszta lelkű fiatalt a nehéz gyerekkorára emlékező Joe védelmébe vett, és ha senki más nem is volt biztonságban mellette, ők azért igen. A negyedik évadra leszámolnak ezzel is. Ha azt vesszük, önmagában jogos, hogy ne mutassák Joe-t valamiféle elvszerű, igazságosztó karakternek. Másrészt viszont a karaktere így már végképp szétesik, semmi nem tartja egyben azon túl, hogy egyszer gyilkol, máskor meg hősszerelmes. Pokoljárását viszont most már tényleg unjuk kissé, még ha a negyedik évad is gyorsan nézhető, izgalmas epizódokat tartogat. De az ötödiknek már tényleg arról kellene szólnia, hogy egyszer és mindenkorra a nyakába zúdul mindaz, amit valaha is elkövetett.
