Lövöldözés az erdőben, a határt ostromló migránstömegek, szinte élhetetlenné vált magyar vagy magyar–szerb falvak. A déli vidékekről szóló hírekben sokszor szereplő jelenségek ezek, visszatértünk hát megnézni, hogy is fest az apokalipszis most.
– Tömegek jönnek, ostromolnak? – kérdezzük az egyik „határvadászt”.
– Tömegek nem jönnek épp, de a hőkamerával látjuk a mozgást, épp ott kuksol szemben a bokorban nyolc – mutat a határ túlfelére.
Köztünk a kerítésrendszer. Kübekháza mellett találkozik három ország, Magyarország, Románia és Szerbia, amit az utóbbi felé vezető határátkelőnél kőoszlop is jelöl, rajta ama bizonyos 1920-as évszámmal. Gyorsan átkelünk, épp csak ránéznek mindkét oldalon a személyikre, a csomagtartó az érdekesebb, gyors nyitás, bólintás, át is érünk. A földek éppoly szárazak és sárgák itt is, ott is, annál szembeötlőbb a különbség a lakott területeken, először Rábén, aztán Magyarmajdányban.
A lakott házak még úgy, ahogy. Ilyen patinásabb típusból akad bőven itthon is, annál meredekebb, ahogy a magukra maradtak festenek. Több közülük már nem is ház, csak falak maradványai kapaszkodnak változó sikerrel egymásba: némelyik már csak kőhalom, máshol még jól kivehetők az egykori sziluettek. Kibelezett Kádár- (Tito?-) kocka is akad bőven, ezeknél a szerkezet még teljes, de az ajtók, ablakok sehol, a szobák üresek, tátonganak, mint béka a száraz tóban. Lelakták őket rendesen, de ez finom kifejezés, inkább a kibelezés a jó szó. Ez történt, miután a régi lakók távoztak. Hova? Valahova.
A két település közötti egykori raktárépületnél állunk meg. Az utcákon és itt, a főúton is szinte csak migránsokat látunk, nem tömegeket, itt-ott két-, három-, négyfős társaságok mennek valahonnan valahova. Az ablaktalan, hangárszerű blokk előtt vízcsap, működik is, egy férfi épp lábat mos. A földön pokrócok, rajta fiúk és férfiak. Páran.
– Honnan jöttetek?
– Mi Irakból – feleli angolul egy srác, apja mellett kuporogva. Öt éve indultunk el.
– És ti?
– Mi Szíriából.
Rajtuk kívül itt mindenki szíriai, főleg Hama környékéről. Kijönnek még páran, érdeklődve néznek minket. Fotózni? Persze, nyugodtan, gyertek be, nézzetek körül ott is – mondogatják. Sukran, mondogatjuk. Rettenetes állapotok, bármerre nézünk romok, szemét, perspektíva nélküli nagy pusztaság. Bent az egyik zugban étkeznek; integetnek, menjünk csak közelebb, együnk mi is. Kis tűz pislákol régi beton-valamiben, kávé fő felette.
– És ti? – kapjuk meg mi is a kérdést. – Honnan jöttetek, mit csináltok?
– Magyarországról – mondjuk.
Elkomorodnak. – Miért teszitek ezt velünk? – kérdezi aztán egyikük, mi meg próbáljuk hárítani a dolgot, hogy mi aztán semmit nem teszünk, legföljebb a „government”, mi csak tudósítunk, száháfi un, száháfi un (újságíró), ismételgetjük, nem biztos, hogy bárki számára érthetően. De mindegy is. Nem lesznek ellenségesek, inkább csüggedtek, az érdeklődés alábbhagy.
– Németországba akarunk menni, Germánia, ott minden jó – mondják –, akik még velünk maradnak, többek rokonai már ott is élnek. – Idáig minden rendben ment, a görögök, macedónok, szerbek engedtek minket, csak itt nem mehetünk tovább. Öt órát, mindössze öt órát akarunk Magyarországon tartózkodni, míg el nem érünk a nyugati határig, aztán itt sem vagyunk – teszi hozzá az egyik fiú. A helyzet ennél persze bonyolultabb, de csak bólogatunk. Ebben a helyzetben mi mást is tehetnénk…
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/33. számában jelent meg augusztus 12-én.
