Bár az Alcatraz 1934 és 1963 között olyan legendás bűnözőknek adott otthont, mint a „Sebhelyesarcú” gengszter, Al Capone (aki vasárnaponként bendzsójátékával szórakoztatta a bentlakókat) vagy a madáremberként is emlegetett, gyilkosból ornitológussá avanzsált Robert Stroud, a San Francisco-öböl kellős közepén fekvő sziget története sokkal korábbra nyúlik vissza.
1775-ben Juan Manuel de Ayala spanyol konkvisztádor fedezte fel a vadregényes területet, amit La Isla de los Alcatracesnek, azaz a pelikánok szigetének nevezett el. Közel egy évszázaddal később Millard Fillmore akkori elnök az amerikai hadseregnek adta a szigetet, amelyen akkorra már a nyugati part első világítótornya is működött. A jelzőrendszert 1854-ben a San Franciscóba érkező megnövekedett számú aranyásó miatt építették meg, mivel fényét a hajósok már 41 kilométerről is láthatták. Később az amerikai hadsereg által épített börtönépület eltakarta a Golden Gate-re való kilátást, így 1909-ben egy új, magasabb világítótorony került a régi helyére. A helyőrségként működő Alcatrazt erődszerűsége alkalmassá tette az ágyúk és katonai lőszerek biztonságos tárolására, de a hadsereg 1861-ben már itt helyezte el a polgárháborús hadifoglyokat is. A századfordulón azokat az amerikai dezertőröket szállították ide, akik a spanyol–amerikai háború és a kínai bokszerlázadás idején megtagadták a szolgálatot, az első világháború alatt pedig azokat, akik nem voltak hajlandók felvenni a fegyvert. 1906-ra San Francisco és Kalifornia állam civil foglyok elzárására használta a szigetet, de csak 1934-ben vált szigorúan őrzött szövetségi büntetés-végrehajtási intézetté, amikor az igazságügyi minisztérium megszerezte.
Huszonkilenc éves működése során az Egyesült Államok leghírhedtebb bűnözőit őrizték itt: Al Caponén és Robert Stroudon kívül a harlemi keresztapaként emlegetett Bumpy Johnsont és George „Gépfegyveres” Kellyt, aki szeszcsempészetre és fegyveres rablásokra szakosodott, végül az olajbáró és üzletember, Charles F. Urschel elrablása miatt került a szigetre. Noha a legelvetemültebb gazemberek töltötték itt büntetésüket, az Alcatrazban soha nem hajtottak végre kivégzéseket, a halálsoron lévőket a Saint Quentin Állami Börtönbe szállították.
A közel három évtized alatt számos rab próbált megszökni az Alcatrazból: a 36 szökevény közül 23-at elfogtak, hatot lelőttek, a többiek pedig a jeges óceán áldozatai lettek. Csupán három rab – John és Clarence Anglin, illetve Frank Morris – tudta véghez vinni „az amerikai történelem egyik legnagyobb börtönszökését”.
1962. június 11-én a szellőzőrendszeren átmászva jutottak ki a börtönből, majd lopott esőkabátokból készült, házilag készített gumicsónakon hagyták maguk mögött a szigetet. Másnap reggel fedezték csak fel az őrök a három rab hiányát, akiknek ágyában élethű papírmaséfejeket találtak. A hatóságok szerint 18 hónapig tervezték a szökést: kanalak és egy törött porszívó motorjából készített házi fúró segítségével tágították ki a cellák szellőzőnyílásait, hogy át tudják préselni magukat rajta. Azt azonban a mai napig nem tudni, hogy a három férfi meg tudott-e küzdeni az erős áramlatokkal. A „tutaj”, az evező és egy házi készítésű mentőmellény darabjait partra mosta a víz, de a hatóságok egyetlen holttestet sem találtak, így még ma is azt feltételezik, hogy a három férfi túlélte a szökést. Pár évvel ezelőtt ellentmondásos információk láttak napvilágot: Clarence és John Anglin édesanyja a szökést követő három évben a fiúk nevével aláírt karácsonyi üdvözlőlapokat kapott, de a család közzétett egy, a hetvenes években készült fotót is a testvérekről. Ráadásul a San Franciscó-i rendőrség 2013-ban levelet kapott John Anglintól, aki állítólag arról írt, hogy mindhárman túlélték a szökést, de időközben két társa meghalt. Az FBI illetékesei kételkedtek a levél valódiságában, mivel a levél grafológiai elemzése nem volt meggyőző.
1962 végén John Paul Scott és Darl Lee Parker fogoly próbálkozott szökéssel. Utóbbit húsz percen belül elfogták, Scott azonban ki tudott úszni a szárazföldre, a hipotermiás sokkot kapott férfi t a Golden Gate híd közelében találták meg. A kórház után társához hasonlóan ő is visszakerült az Alcatrazba, amelynek azonban már csak rövid ideje volt hátra. Robert Kennedy főügyész ugyanis elrendelte a börtön bezárását, mert túl magasra rúgtak a fenntartási és üzemeltetési költségek, de a felújítás is tetemes összeget emésztett volna fel. 1963. március 21-én került lakat a börtönre.
Hat évvel a bezárása után, 1969 novemberében a Richard Oakes móhauk indián vezette, közel száz őslakosból álló csoport tizenkilenc hónapra elfoglalta a szigetet, hogy így hívják fel a figyelmet az indiánok hátrányos helyzetére. Az 1868-as Fort Laramie-egyezményre hivatkoztak, amely az elhagyott, szabad szövetségi földterületek tulajdonba vételét engedélyezte az amerikai őslakosság számára. Huszonnégy dollár értékben üveggyöngyöket és egy piros ruhát kapott volna a kormányzat a szigetért cserébe – ugyanazt az árat, amelyet állítólag a holland telepesek 1626-ban Manhattanért fizettek. A tiltakozásnak végül 1971. június 10-én fegyveres szövetségi rendőrbírókból, FBI-ügynökökből és különleges rendőri egységből álló csoport vetett véget.
Az Alcatraz bezárása óta múzeumként és nemzeti emlékhelyként működik.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/09. számában jelent meg március 3-án.
