Ültünk az erkélyen, önkéntes száműzetésed napfényes cellájában. Hátadat falnak vetve pipáztál. Körülöttünk bolygók, az erkély üvegére festett bolygóid – ezen a három négyzetméteren is képes voltál galaxist építeni.
Lehettem én is űrhajós, ha hetente egyszer-kétszer, hátizsákomban Pilsnerekkel csörömpölve felmentem hozzád. „Mesélj valami izgalmasat” – mondtad ilyenkor keserű arccal a még keserűbb pipán szörtyögve. És persze, hogy nem tudtam. Mert az ember nem cirkuszi fóka, hogy az életét mint pöttyös labdát pörgesse parancsszóra az orrán. Nem voltam izgalmas, na. Fiadként öregebbnek, merevebbnek éreztem magamat nálad, aki jólétben-nélkülözésben beérte az egy szál kockás pokróccal, kis dohánnyal és azzal, ha hagyták alkotni.
Utóbbihoz tényleg nem kellett sok, csak idő és szinte bármilyen alapanyag, ami a kezed ügyébe került. Szabad voltál, mint egy gyerek, és szomorúan cinikus, mint egy elvesztett hitét hirdetésben kereső pap. Minden passzolt mindenhez a kezed alatt. Így lett néhány fogaskerékből Kutyáját sétáltató tábornokné, parafadugókból Baba néni, a bicegő kisnyugdíjas. Vagy éppen vécéillatosító tartályába zártál egy nipp Szűz Máriát, a Te jószagú! című installáció kedvéért. Sokaknál már az is kiverte a biztosítékot, hogy elkészítetted A Szent Jobb télen című szobrod, ahol a királyi kéz egyujjas kesztyűt kapott – meg ne fázzék. Folyamatosan játszottál a szakralitással, és miért is ne tetted volna? Csak tanult világlátásunktól függően nevetünk vagy szörnyülködünk a látványon, ám ez a világlátás annyira törékeny, annyira mulandó, megkérdőjelezhető, mint amennyire mi, hordozói is vagyunk. A többi csupán anyag: műanyag, fa, bársony, üveg, fém – egy mű kellékei.
De nem csak mások hús-vér vagy faragott bálványait döntögetted szívesen. A saját bőröd is vásárra vitted, ha kellett – ilyenkor egy kívülálló részvétlen kíváncsiságával figyelted a reakciókat. Én ezt nem tudtam nézni. Nem tudtam például elmenni arra a kiállításodra, ahol tombolát rendeztél (2004, Az örök idő jele a kettőspont, Óbudai Társaskör, Budapest). A látogatók hol ajándékot, hol egy kis szövegrészletet kaptak, de volt egy „szerencsés” nyertes, akinek egy piros labdát kellett eldobnia. Te pedig négykézlábra vetődtél, és lihegő kutyaként, szádban hoztad neki vissza a labdát.
Megdöbbentetted persze, de nem csak őt. Bármiből és bárkiből képes voltál viccet csinálni. A humorod szikrázott és metszett, mint a szike – veled nevettünk magunkon, akkor is, ha véreztünk közben. Éppen a humorod volt az, ami miatt annyian kerültek félve, még ha el is ismerték a tehetségedet. És azt hiszem, ezzel a metsző humorral próbáltad leplezni, hogy te is félsz. Visszautasítástól, sikertelenségtől, hogy nem fognak szeretni. Középutat nem ismertél: a smúzolásra képtelen voltál, nem jártál szakmai megfontolásból pofavizitekre. Nem álltál sorba kölcsönös hátba veregetésért kurrens alkotók, művészettörténészek, galériatulajdonosok előtt, ami művészkörökben ugyanúgy az „egyről a kettőre”, a karrierépítés gyomorforgató eszköze, mint a tudományos vagy politikai életben.
Így maradtál a „Koncz”, a „Pista”, vagy saját művésznevedet használva a „Koncz Entrál”. Tucatnyi jó kiállítás után is ismerten, de el nem ismerten – kívül a dörgést értők pályáján. Akik semmivel sem voltak jobbak nálad, csak betartották az úgynevezett játékszabályokat. Szerencsére így is maradtak, akik szerettek, szeretnek téged. A családod, maroknyi, művészeted is értő barát.
Köztük Tatai Erzsébet művészettörténész, egyetemi oktató, aki lényeglátó, érző beszédekkel mutatta be tárlataidat. Ő nyitotta meg az utolsó kiállítást is, ahol most – halálod után hét évvel – több munkád látható, a belvárosi Szikra galériában.
A Kaszás Gábor és Csányi Dóra által berendezett tárlaton ott van néhány személyes kedvencem: kézzel írt és rajzolt, gyönyörű újságod több példánya (Hétközlapok – Dolgozó hangyák újságja), amiben egy hangyakolónia életét mutattad be, napilap formátumban. Vagy – az ízelt lábaknál maradva – egy táblaképed: törődött bogár ül kanapéján, háziköntösben, magába roskadva. A címe: „Add, Uram, hogy ne bolonduljak meg, add, hogy értsem szándékodat!” Az első blikkre karikatúraszerű, vibráló olajfestmény azt a Koncz Istvánt mutatja be, akit csak kevesen ismerhettek, túl a szarkazmuson, túl a hittel vállalt hitetlenségen. És hiszem, hogy te is érteni akartad ezt a szándékot, még ha soha nem is ismerted volna be, hogy ittlétednek oka lehet. Talán célja is. Ateista remete voltál, aki pipázva, kék pokrócán üldögélve világot teremtett – három négyzetméteren.
Ennek a világnak egy töredékét ismerhetik meg azok, akik 2022. január 28-áig ellátogatnak az V. kerületi Szikra képzőművészeti bemutatóterembe. Aznap, a tárlat utolsó napján leszek 40 éves. Nem rajtam múlt, a véletlenen. Vagy talán éppen te intézed így. Csak hogy értsem a szándékot.
Koncz István: Ártani nem Art. Szikra képzőművészeti bemutatóterem (1052, Budapest, Vármegye u. 7.), 2022. január 28-áig. Nyitvatartás: kedd–péntek: 14.00–18.00, minden hónap első szombatján: 10.00–14.00, valamint előzetes időpont-egyeztetéssel
