Ötvenhét éves korában, június 29-én meghalt Böszörményi Gyula, a Gergő és az álomfogók szerzője. A hírt a gyászoló család közölte az íróhoz kapcsolódó Ambrózy báró esetei Facebook-oldalon, a fantasyszerzői munkássághoz illően úgy fogalmazva, hogy „a Világfa csúcsára költözött”. Böszörményi alig egy hónap múlva köszönthette volna ötvennyolcadik születésnapját. Mint a hozzászólások közt írták, várták nemrég a Könyvhétre is, de már hiába. Pedig itt még szeretett is volna jelen lenni, de végül az autójuk lerobbanása miatt nem tudott. A Moly.hu-n számolt be róla: „Most dühös vagyok és csalódott. Az orvosom korábban azt mondta, hogy ne menjek a könyvhétre, mert veszélyes lehet – én mégis úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot, mert nagyon rég nem találkoztam az olvasókkal. Ezután kiderült, hogy az utóbbi két évben annyit gyengültem, hogy nem tudok úgy utazni, mint korábban – nagy nehézségek árán az utolsó pillanatban ezt is megoldottuk. (...) Nagyon vártam ezt a napot, úgyhogy most mérges és csalódott vagyok. Úgy látszik, hogy az égiek valamiért mindenáron meg akarták akadályozni, hogy ma ott legyek a Vörösmarty téren. Elnézést kérek mindenkitől, és remélem, hogy lesz még alkalmunk ezt a napot bepótolni.”
Böszörményi rendkívül aktív író volt, a kétezres évek elején kezdte kihozni a Gergő-sorozat meseregényeit, köztük a Gergő és az álomfogókat vagy a Gergő és a bűbájketrecet. Ugyanebben a világban játszódott aztán Zsófi-, illetve Monyákos Tuba-sorozata is. A kicsit idősebbeket szólította meg a kétezres évekbeli Rémálom könyvek sorozat, amely a 9… 8… 7… című kötettel indult.
Már a nyolcvanas években jelentek meg glosszái, elbeszélései az Élet és Irodalomban és a Magyar Ifjúságban, a kilencvenes években pedig Szertelenek névvel amatőr színjátszó csoportot szervezett. Forgatókönyvek írásában is közreműködött, például az emlékezetes Űrgammák sorozatban, de később ő jegyezte a Salamon király kalandjai című animációs film szkriptjét is. Jelentős ismertséget hozott neki krimiszériája, amely Ambrózy báró eseteit szedte sorra. Olyan kötetek tartoznak a békebeli Budapesten játszódó sorozatba, mint A Rudnay-gyilkosságok, a Beretva és tőr vagy a Bitó és borostyán. József Attila-díját 1997-ben vehette át, 2006-ban pedig Zsoldos Péter-díjat kapott.
Böszörményi néhány éves korától kezdődően izomsorvadásos betegségben szenvedett, amely miatt aztán nem jósoltak sok időt számára, de ő nem adta fel. Pedig már a gyermekkorában is rendkívüli nehézségekkel kellett szembenéznie, egészségügyi gyermekotthonban nőtt fel, családja is széthullott. Az írás menedéket is jelentett, közben mozgássérültsége ellenére amit tudott, megtett, kijárt még a Sziget fesztiválra is, jó barátságot ápolt Müller Péter Sziámival, sci-fi- és fantasy-klubot szervezett, ott volt minden találkozón, dedikáláson.
A Magyar Nemzetnél 2017-ben készítettünk vele interjút tiszakécskei otthonában. Betegsége kapcsán ekkor azt mondta: „Sokat járt a fejemben életem során, hogy ha nem történik velem ez, és nincs izomsorvadásom, akkor milyen ember lennék. Azt hiszem, jobb, hogy így alakult. Valószínűleg egyetlen sort nem írtam volna soha. Idősebb rokonaim szerint jellemben, karakterben és még mozdulatokban is rendkívüli módon hasonlítok apámra, aki pilóta volt. Nagy valószínűséggel az ő életútját utánoztam volna, abban pedig nem lett volna alkotás. Repülni nagyon jó lenne persze, de úgy soha nem születhetett volna meg a Salamon király kalandjai.”
A történelmi témák mindig is rendkívül izgatták, ez megjelent műveiben, saját elmondása szerint a Gergő-sorozatban az „ősmagyar hitvallás” lényegét igyekezett megragadni ifjúsági regényben. A Rontásűzők második kötete aztán a tatárjárásról szólt, két időutazó lány ment vissza a mai Kőbányáról IV. Béla idejébe. Az Ambrózy báró sorozat pedig az 1900-as évek Budapestjére, illetve Marosvásárhelyre és Pozsonyba repült vissza.
Nagyon népszerű szerző volt mind a kisebb gyerekek, mind a kamaszok körében. Egészen szokatlan társaságokban is népszerű tudott lenni, erről interjúnkban úgy mesélt: „A 9… 8… 7… megjelenése után történt, hogy elmentem Budára egy könyvtárba. Jött a nagymama a kis unokával meg tizenéves fiúk-lányok, akik olvasták az ifjúsági regényeimet. És egyszer csak megjelent harminc feketébe öltözött, láncokkal és piercingekkel teli gót. Mindenki halálra rémült. Azt hitték, most majd valami botrány lesz, hát mit keresnek ezek itt, a könyvtárban? Ők viszont szerényen felsorakoztak hátul, nem ültek le egy székre sem, a végén pedig kérdezgettek is. A legnagyobb örömöm az volt, amikor láttam a végén: a nagymama, aki remegett, amikor megérkeztek, ott beszélgetett két gót lánnyal.”
A 24.hu aztán 2019-ben készített egy hosszabb cikket az íróval, aki itt úgy fogalmazott: „Úgy öt éve érzem a fizikai romlást: egyre nehezebb a gépelés, és ez kissé idegesít. Igyekszem karban tartani magam, a feleségemmel félévente ötnapos léböjtkúrát tartunk, ilyenkor csak vitaminkoktélt fogyasztunk, most is épp benne vagyunk. Csodálatos, szellemileg felpezsdít, könnyűnek érzem magam, és rájövök, hogy az emésztés micsoda teher a szervezetnek. Mondjuk már így is alaposan túlteljesítettem a nekem szánt egyetlen évtizedet. A minap egy dedikáláson mellém lépett egy orvos, hogy »magának harminc éve halottnak kéne lennie, mi a fenét csinál, hogy életben van?« Azt feleltem, nem veszek tudomást a betegségemről, sőt, eleve nem tartom magam fogyatékosnak.”
Írói indulásáról pedig itt így mesélt: „Regényes az első regényem születése. Ültem Erdőkertesen a szobámban, közvetlenül az alkoholista trióból való kirángatásom után, és hol az anyámtól kapott kis Junoszty tévét bámultam, hol olvastam, és józanul egyre mélyebb depresszióba süllyedtem. A kezembe került a Virágot Algernonnak, és egyszer csak belém hasított, hogy hát én is megírhatnám a magam debreceni kálváriáját, azt a kőkemény nyolc évet. Magam elé vettem egy spirálfüzetet, és úgy ömlöttek a mondatok, alig győztem lejegyezni őket. Két hét alatt meglett a Kucó, egy szellemi fogyatékos fiú története, valójában a saját sztorim.”
