Kedd este adott közel teltházas koncertet a Seattle-i grunge banda; a Pearl Jam a Papp László Sportarénában, Budapesten. Két okból is emlékezetes maradt számomra ez a koncert, de menjünk csak szépen sorjában...
Amikor 1991-ben a csapat berobbant a Ten-nel – ami csak Amerikában 13 millió példányban kelt el – akkorát szóltak, hogy az valami döbbenetes volt. Pedig az az évtizedforduló zeneileg annyira eklektikus volt, hogy csak kapkodni tudtam a fejem. Pontosan emlékszem, hogy az album első kislemeze az „Alive” olyan „heavy rotationben” ment az akkor MTV-n, hogy az ember jóra hallgatta akkor is, ha nem akarta. Pedig szövegileg nem volt könnyű darab, hiszen az énekes mostohaapjával való viszonyáról rántották le a leplet. Az Alive pedig csak a kezdet volt, a Ten lett a kora egyik legmeghatározóbb lemeze, olyan dalokkal, mint a Jeremy, az Even Flow vagy az általam legjobban kedvelt daluk, a Black.
A Pearl Jamnek az indulásukkor nem volt könnyű dolga, hiszen a kilencvenes évek elején olyan sztárokkal kellett megküzdeniük a slágerlistás helyekért, mint a Metallica, az R.E.M, a Guns 'N Roses vagy Michael Jackson. A hatvanas évek elején született bandák tagjai pedig a legjobb lemezeiket ontották... és már túl voltak egy-egy nagyobb sikeren vagy épp kudarcon.
Erre a semmiből megjelent Seattle városa a világ zenei térképén. Olyan csapatokkal, mint természetesen a Pearl jam, a Nirvana vagy a Soundgarden. A sokszor európai gyökerekkel is rendelkező, többségében felső középosztálybeli srácok Amerika nyugati szegletében alapjaiban rázták meg a glamtől és a hard rocktól szabadulni kívánó 90-esek évek elejének a zenei masszáját. Nagyon frissek és sikerre éhesek voltak. A dalaik egyébiránt olyan társadalmi – vagy magasabb felbontású mikroszkóppal nézve családi – problémákat feszegettek, amik elég keményen odavágtak a hidegháború alatt az USA-ból áradó popkulturális termékek által az emberekben kialakított eszményi képet festő amerikai álomnak. Ja, hogy a suliban zaklatják a gyerekeket, akik emiatt összeomlanak? Kemény téma, de ez is csak egy azokból a felvetésekből, amiket például a Pearl Jam az asztalunkra tett.
Szóval a grunge megváltoztatott mindent, zeneileg és tartalmilag is, s bár a punkból, a hard- és pszichedelikus rockból is merítő stílus fellángolása viszonylag tiszavirág életűre sikeredett, azért maradtak fenn szépen olyan zenei fosszíliák azokból az évekből, amiket még ma is szívesen hallgat az ember. A Jam megcáfolta azt a feltételezést, hogy Eddie Vedder és zenésztársai nem élhetik túl a 90-eseket, és ezt nem csak zenei értelemben írom. A tagok a kisebb kezdeti változtatások, után is együtt zenélnek, sőt a 2020-as Gigaton-lemezük megjelenése után újra turnézni is kezdtek, amit természetesen a Covid terelgetett, de 2022 júliusában végre eljutottak hozzánk is. A Krakkó és Zürich közé eső pesti koncertjüket magam is nagyon vártam. S hogy miért? Amikor 96-ban itt jártak, én egészen más zenéket hallgattam, sőt a grunge sem volt soha a szívem csücske, ellenben a már említett Ten-lemezt annyira kedvelemtem, hogy még vinylen is beszereztem. Disszonáns ez egy picit így leírva, de a Pearl Jam zenéjében még az én leginkább elektronikus zenékre vágyó füleim is találtak valami különlegeset: mélységet, szokatlan zenei újításokat és persze elég melankóliát is.
S hogy mi az a két dolog – amit a beszámolóm elején már említettem – ami miatt emlékezetes marad az este? A legfontosabb kérdés az volt számomra, hogy vajon meg tudok-e barátkozni valamilyen szinten a grunge-zsal? Azt hiszem az este ebből a szempontból egy hatalmas igent irattat le velem. Lássuk miért is: a banda 20:50-kor lépett a színpadra, rögtön egy a turnén debütáló dallal, a Wash-sal, ami a 2003-as dupla válogatáslemezükön szerepelt. Hatalmas ováció volt a közönség válasza a kezdő taktusokra, az ülőhelyeken is felpattantak, látva hogy Vedderék iszonyat jó formában vannak. Érződött a zenekaron az energia, amit egy pillanat alatt át is adtak – a főleg negyvenes éveiket taposó, teli szájjal mosolygó rajongóiknak.
Ám itt kezdődtek a bajok is... főleg a hangosítás terén. Szóval a másik ok, ami miatt emlékezetes maradt a hangverseny, az nem volt más, mint a „sound”. Ilyen borzalmasan gyenge hangzást életemben nem hallottam még koncerten – vagyis de: egy Duran Duran-bulin Zágrábban. Tudom, hogy az Aréna akusztikailag egy nulla, és hogy a rockzenekarok hangmérnökei vért izzadhatnak egy-egy buli előtt és közben, na de akkor is. Sokszor a dobot sem hallottam ki abból a kásából, amit a szakiknak sikerült összehozniuk.
A hangerővel szerencsére nem volt gond, de az a túlvezérelt, fátyolos borzalom, amit hallottunk, az minden képzeletet felülmúlt, pedig a Wash után rögtön jött a szét gitárszólózott Ten-üdvöske a Why Go?, aztán az újabb friss debütáló, a Brain of J. majd a Vitalogy-korongról megismert Corduroy és egy újabb friss belépő, a 1/2 Full című szerzemény. Eszméletlen energiával töltötték meg a csarnokot a PJ tagjai. A csapat társ dalszerző-gitárosa Stone Gossard és főleg Michael David McCready olyan szólókat toltak, hogy majdnem leesett az állam. Vedder tökéletesen énekelt és olyan szimbiózisban volt a rajongókkal, hogy azt bármelyik zenekar megirigyelhetné. Kár, hogy a elrontott hangosítás miatt arra kellett folyamatosan összpontosítani, hogy épp ki mit játszik és azt hogyan teszi, mert úgy sípolt az egész terem, hogy néha öröm volt kimenni egy kóláért a büfébe, nem pedig azt fejtegetni, hogy éppen mit is hallok.
A ritmusszekcióra sem lehetett panasz, ha éppen hallottam valamelyikük hangszerét, Matt Cameron dobos atomóra pontossággal hozta a témáit, Jeff Ament basszeros pedig néha olyan meglepi riffeket is tolt a dalokba, hogy most is beleborsódzik a hátam... Az Even Flow aztán meghozta az első komolyabb hang-és tapsvihart. Az amerikai utcákon tébláboló hajléktalanok életéről íródott dalt kívülről fújta az egész Aréna.
Volt egy érdekessége is az estének: Boom Gaspar billentyűs személyében. A játéka elég meglepő volt számomra, mivel az öreg Hammondon is próbálkozott az este folyamán. Arról a hangszerről pedig nem tudtam, hogy a grunge-rajongók kedvence lenne... Ám ilyen módon, már érthetővé vált a hawaii zenész jelenléte a színpadon, hiszen az I’m Open lebegő szőnyegeinek a szinti-dallamai élőben elég bensőségesnek hatottak még a koncertterem hátsó szegleteiben is. Sőt a Dance of the Clairvoyants című sláger – a Pearl Jamhez képest – meglepően elektronikus hangzását Gaspar kütyüjei az este egyik fénypontjává tették. Simán azt hittem hirtelenjében, hogy a Soft Cell lépett elő a Sisters Of Mercy tagjaival kiegészülve a színpad mögül. Ez a geg sem mutatott meg mást, mint egy a hangzását mindig tökéletesítő zenekart, akik egyáltalán nem félnek az újdonságoktól.
A PJ az este folyamán egyértelműen az élő zenére koncentrált, kivetítők nélkül egy tök puritán színpadot terveztek és vittek magukkal a turnéra, nem voltak pirotechnikai eszközök, lézerfények stb. Csak a zene számított és ahhoz képest, hogy Vedderék lassan a hatvanas éveikbe lépnek, lazák és energikusak voltak végig. Elhoztak egy csomó olyan dalt, amit eddig még ezen a koncertsorozaton belül máshol nem játszottak és egy-két kivételt leszámítva a bulit sem ültették le, bár Vedder baromi sokat sztorizott, de a poénjai úgy is ültek. Elnosztalgiázott például azon, hogy amikor először jártak a fővárosunkban, mennyire jól érezték itt magukat, sőt azt is tudták, hogy egy kenguru nemrég elszökött Csepelen, de persze nem mentek el szó nélkül az ukrajnai események mellett sem. A perszét azért írom, mert a Pearl Jam mindig híres volt arról, hogy bátran állást foglal a demokrácia és a szabadságjogok mellett. A koncert első felében elhangzott még az albumhoz képest némileg áthangszerelt örök kedvenc Black is, de a Do The Evolution, a Quick Escape, a Given To Fly a Lukin két verziója is helyet kapott az este folyamán, majd az etapot a Porch rázta fel és zárta le.
A ráadás egy picit lassabban kezdődött, mint ahogy vártam, a köldöknézős Better Man után egy Victoria Williams-átirat, az akusztikus dallamvezetésű Crazy Mary jött, ami egy kicsit vérszegénynek is bizonyult, Boom Gaspar Hammond-szólója ellenére is, amit a State and Love and Trust energiabombája ellensúlyozott. A fellépésük végére tartogatott Alive alatt felkapcsolták a villanyokat, amit a közönség brutál bulival hálált meg. Ez a húzás tette fel a koronát a koncertre. A záró Bob Dylan-dal, az All Along The Watchtower alatt elkezdett kifelé szállingózni a nagyérdemű, s hallva a beszélgetés-foszlányokat, azért azt én is halkan megjegyezném, hogy jó néhány sláger kimaradt a setlistből, de amikor a telihold fényénél hazafelé sétáltam és próbáltam a gondolataim rendezni, rögtön arra a következtetésre jutottam, hogy ez egy kerek és nagyon jó koncert volt, Vedderék nem nosztalgiázni jöttek. Eddie hangja és McCready szólói valószínűleg örökre megmaradnak az emlékeim között. Meglepődtem, hogy a banda még mindig mennyire friss és progresszív. Úgy maradtak fenn grunge-matuzsálemként, hogy az önmaguk által teremtett stílusból, hangzásból, energiából semmit sem veszítettek. Pont úgy értek be, mint a legjobb borok: az idő múlásával csak egyre jobbá lettek. Persze ilyen tudású zenészeknél ez annyira talán nem is meglepő. Az biztos, hogy bőven van még bennük szufla. Remélem láthatom még őket a színpadon. Csak a hangzás miatt adok 10/8 pontot a koncertre.
