Nem könnyű végigülni az osztrák Fűzőt és a román Szeplőtlent, Park Chan-wook új filmje, A titokzatos nő viszont emlékezetes mű lett. Az idei Cinefest filmjeiből csemegéztünk.
Azért is érdemes Miskolcon maradni, mert már a városban vannak a világcégek, továbbá mert a helyiek nyíltszívű lokálpatrióták. Nem én állítom: a Maradj Miskolcon Alapítvány szpotjában hallom ezeket, az idei Cinefest Nemzetközi Filmfesztiválon is közel tucatszor. Ahogy tavaly szintén leadták minden nagyobb vetítés előtt, így a végére már pontosan tudtam, mikor jön a Miskolci Egyetem hirdetése, mikor a Miskolc Holdingé, és melyikben mit fognak mondani. A város tökéletesen egybeforrt a fesztivállal, az önmenedzsment kiválóan működik, és láthatóan a miskolciak érdeklődése is töretlen. A nagytermes vetítések legalábbis majdnem mindig telt házzal mennek, pedig kevésbé ismert művészfilmek esetében ez nem magától értetődő a fővárosban sem. Az olcsóbb jegyár megteheti persze a hatását, de még többet számíthat, hogy a Cinefest kiemelkedő esemény a város életében, egyfajta társasági alkalomként is tekintenek rá. Ezért lehet, hogy a vetítéseken sem a bulizni továbbinduló fiatalokat találjuk, hanem az elegánsabb középosztályt. Az egyszeri újságíró a végére úgy is érezheti, hogy alulöltözött, hiába nem színházi előadásra érkezett. A szórakozóhelyeket végigjáró kamaszokba már a szomszédos Széchenyi István úton futhatunk bele, a két közönség a hétvégente éjjel-nappal nyitva tartó pékségben futhat egymásba.
Egyébként a Művészetek Házától pár méterre kifejezetten csendes az éjszakai nagyváros, hétköznapokon mindenképpen. A Cinefest helyszínénél viszont nagyobb a nyüzsgés, a rögtönzött vörös szőnyegen pedig fel is bukkannak a a bemutatott magyar filmek stábtagjai. Idén itt tartották a Nyugati nyaralás, a Hat hét, valamint a Magasságok és mélységek premierjét is. De említhetjük Grosan Cristina filmjét, a Hétköznapi kudarcokat, amelyért az alkotó független rendezői díjat kapott Velencében. Itt ugyanakkor cseh-magyar-olasz-szlovák koprodukcióról van szó. A Nyugati nyaralásról, illetve a Hat hétről írtunk már a díjakról szóló cikkünkben, az Erőss Zsolt özvegyének gyászáról szóló Magasságok és mélységeket pedig nem láttuk a fesztiválon. (De a későbbiekben megemlékezünk róla.)
Tarik Saleh előző filmje, a Kairói eset (The Nile Hilton Incident) sokakhoz eljutott, a rendező számára pedig ennél is komolyabb következményeket hozott: kitiltották Egyiptomból. Ugyan Svédországban nőtt fel, de rokonait látogatta az elmúlt évtizedekben, a filmet pedig – amelyben szerinte semmi sértő nem volt az országra nézve – Egyiptomban forgatta. A Fiú a mennyből-t már kénytelen volt palesztin és libanoni színészekkel felvenni, a forgatás maga pedig Törökországban volt. Azért itt is sikerült annyira tökéletesen felépíteni a muszlim világ központjának számító Al-Azhar Egyetemet, hogy sok néző meg volt győződve arról: felismerte az egyiptomi helyszíneket. A két órás film az eszméinkhez való hűségről, becsületről és árulásról szól elsősorban, mindezt egy közérthető kémthriller köntösébe bújtatva. Afféle kulturális-vallástörténeti gyorstalpaló is lehet a film az egyiptomi iszlám viszonyokról, az állam és a titkosszolgálat szerepéről, illetve arról, hogyan igyekeznek mindenáron elkerülni egy potenciális konfliktust. Ugyanakkor a játékidő a végére kicsit hosszúnak tűnik, az izgalmak nem tartanak ki annyira, hogy végig fenn tudják tartani a figyelmet.
Hatványozottan igaz mindez Marie Kreutzer történelmi drámájára, a Fűzőre. Pedig Erzsébet királyné, azaz Sisi küzdelme közel állhatna a szívünkhöz, és az elején még lelkesen követjük is, ahogy időnként magyarra vált, fáradhatatlanul próbálva fenntartani lánya kötődését a magyar földhöz és nyelvhez. Örömmel ismerjük fel a jól ismert szereplőket az Andrássyaktól II. Lajoson át egészen Ferenc Józsefig. Egy idő után viszont már csak rendkívül fáradtak leszünk, átragad ránk ugyanis a filmről Sisi szűnni nem akaró unalma. Szép vállalás volt kicsit máshonnan megfogni a királyné karakterét, mint azt eddig tették, de egy idő után már nem igazán lehet mit kezdeni a szenvelgésével. Ezen még Vicky Krieps amúgy erős játéka sem tud segíteni. A sosem elég szorosra fűzött ruha szimbóluma sem olyan kifejezetten eredeti, közben pedig végig azon jár az eszünk, hasonló műfajból mennyire izgalmasabb, eredetibb volt Jorgosz Lantimosz filmje, A kedvenc. A Fűző szép képei mögött közben, hűen a mondanivalóhoz, csak a végtelen szürkeséget, az ideje korán eltemetett fiatalságot, lemondást találjuk. Azt kellene érezzük, hogy minél messzebbre szöktetnénk Sisit a fullasztó bécsi udvarból, de a végére inkább csak hátrahagynánk és menekülnénk, amerre látunk.
Ha már unalom, az idei mélypont egyértelműen Monica Stan és George Chiper közös román drámája, a Szeplőtlen (Imaculat) volt. Végig az járt a fejemben, hogy itt valakinek biztosan köze volt a pár éve Berlinale-nyertes Touch Me Not (Ne érints meg) elkészítéséhez, és valóban. Chiper ott operatőrként volt jelen, majd úgy dönthetett, elkészíti az érintés fontosságának drámáját maga is, csak jóval kevésbé provokatív végeredménnyel. Emiatt is lehet, hogy bár Adina Pintilie filmjét ugyancsak sok kritika érte, de az végső soron izgalmasabb vállalásnak számított, mint a szegény ember Toxikomája. Itt ugyanis leszokni vágyó (vagy legalábbis arra ítélt) betegeket látunk, akik a klinikán úgy fogadják az oda érkező szótlan szentet, Dariát, mint állatkerti ketrecbe zárt majmok. A kórtermi bolondok romantizálását a tetőponton kellett volna befejezni, valahol a Száll a kakukk fészkére után, de sajnos ez nem sikerült, így juthattunk el mostanra a Szeplőtlenig. A közel két órás játékidő itt kínzással ér fel, már fél óra után úgy vagyunk vele, hogy oszlassák fel inkább az egész helyet, vagy legalább bujtassák kényszerzubbonyba az ösztöneiknek parancsolni képtelen betegeket. Ehelyett Daria némán osztogatja az áldást, időnként odabújik húsz percre valamelyik vademberhez, majd mikor már továbbállna, rendre végignézhetjük a hosszas, irritáló tusakodást. Szó se róla, a tágra nyílt szemekkel meghúzódó Ana Dumitrascu megnyugtató jelenség, a néző is úgy érzi, hogy legszívesebben megölelné, de a végére már ő is csak idegesítő marad. Kifejezetten meglepő, hogy az évről évre csodálatos filmeket kitermelő román piacon most ezt a produkciót szeretnék bejuttatni a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscarért futó versenybe.
Ellenpélda is akad szerencsére Park Chan-wook filmje képében. A titokzatos nő szintén hosszú, de itt legalább a feszültséget végig sikerül őrizni, nagyjából az Oldboy és A szobalány szellemében. A rendező kézjegyét egyértelműen felismerhetjük, ezúttal is az érzelmek rengetegében bolyongunk úgy, hogy mire a végére kikeveredünk, akkor érezzük igazán elveszettnek magunkat. A képlet kifejezetten egyszerűnek tűnik: a szakmáját rendkívül komolyan vevő nyomozó beleszeret egy gyilkossági ügy gyanúsítottjába, a rejtélyes özvegyasszonyba. De nem Park Chan-wookról lenne szó, ha nem kavarodna fel itt is teljesen minden. Így lehet, hogy bár végig marad a gyanúnk, miszerint valóban az történt, ami egyértelműnek tűnik, mégsem sejtjük, hova fog kifutni az egész. Közben ugyan nem hangzik el annyi idézhető Park-bölcsesség, mint mondjuk az Oldboyban, így fél pontot levonhatunk, de azért így is stílusos, emlékezetes lett a végeredmény. Különösen a filmvégi őrülettel, amelyen persze szintén nem csodálkozhatunk a dél-koreai zsenit ismerve.
A Szent pókot, hasonlóan a Fiú a mennyből-höz, szintén nem sikerült a tervezett helyszínen leforgatni. Irán helyett Jordániába vitte a stábját Ali Abbasi, hogy egy prostituáltakkal leszámoló sorozatgyilkosról készítsen nyomasztó, helyenként vizuálisan sokkolni kívánó drámát. Utóbbi egyébként kissé öncélúnak tűnik, nem érezzük a súlyát, a cél inkább lehetett a konzervatívabb közönség elrettentése. Ironikus emellett – mint a vetítés utáni beszélgetésből is kiderült –, hogy Iránban elsősorban azért tilthatják a produkciót, mert hidzsáb nélkül láthatunk benne nőket. A premier plánban mutatott orális aktus, illetve a merényletek sokasága már kevésbé problémás. Mindenesetre utóbb nem lepődhetünk meg azon, hogy az iráni kulturális vezetés nem lelkesedett a filmtervért. A Szent pók elsődleges mondanivalója ugyanis, hogy bár a sorozatgyilkos félelemben tartotta városkáját, elfogása után mégis a szabadon bocsátását kezdték követelni, sőt, még tüntettek is mellette. Hogy ez mennyire történt meg valóban, egy másik kérdés, mindenesetre a pókgyilkosnak nevezett férfi ügye inkább városi ügy volt, nem kavart országos botrányt. Beszélgettünk a film után a Cinefestre érkző Mehdi Bajestanival is, külön cikkben foglalkozunk a témával. Abbasi drámája mindenesetre izgalmas, de egyszer nézős krimi-thriller, amibe elvontság direkt nem jutott, erkölcsi üzenet annál több. Amely elgondolkodtatja a nézőt akkor is, ha közben esetleg tudja, hogy a valóságban még Iránban sem egészen így mentek a dolgok.
