Szőke Gábor Miklós udvari szobrász ezúttal egy égbe szökő csodaszarvasban ragadja meg a NER lényegét.
Amikor a sötétzöld erdei táj mögött lebukó nap aranysugarai felgyújtják az idilli tavacska víztükrét, elfelhősödik a tekintetünk: a giccs ténye annyira nyilvánvaló, hogy már szinte szégyelljük az ítéletünket. A vásári forgatagban kiállított tájképek esztétikája a szépség utáni vágy kimeríthetetlen felszínességével szembesít. Automatikusan legyintünk rá, elfogadjuk a jelenlétét, mégis elborzaszt, hogy ugyanabban a térben létezünk. E tekintetben a hamis szentimentalizmustól csöpögő naplemente semmiben sem különbözik Szőke Gábor Miklós udvari szobrászművész munkáitól. A különféle fragmentumokból épített állatszobrairól ismert alkotó legújabb produktuma egy felfelé törő arany csodaszarvas, amely az egykori Postapalota épülete előtt egyszerre hirdeti majd a magyar nép elhazudhatatlan égi származását és nem szűnő vonzódásunkat a felszín csillogásához.
Mindegy, hogy Kovács Zoltán államtitkár vizsláit, az atlantai amerikaifutball-csapat címerállatát vagy egy száguldó aranyvonatot mintáz meg, esetleg a fűrészelés hatására lehullott agancsokból épít rémisztő, férgek rágta szarvasfejet a vadászati kiállításra, Szőke Gábor Miklós nem okoz csalódást a közönségnek. Alkotásai az üresség örökkévalóságát hirdetik. Marc Augé francia antropológus alkotta meg a „nem-hely” fogalmát, amivel olyan átmeneti tereket jelölt, amelyek megszüntetik a történetiséget és az identitást. Otthonosság helyett ezek a terek múlt- és arcnélküliséget biztosító ideiglenes tartózkodást ígérnek, mint egy aluljáró, egy orvosi váró vagy egy bevásárlóközpont. Állhatnak a világ bármely pontján, szerepük sosem változik. Akárcsak Szőke Gábor Miklós szobrai, amelyek egyfajta nem-műként tűnnek fel egy adott helyen anélkül, hogy jelentést adnának a térnek, vagy megfejtésre váró talánnyal szembesítenék a befogadót.
„A műalkotásoknak van ára, amit nem kell szégyellni – mondta a szobrász a HVG-nek adott 2020-as interjújában, majd a különféle módokon stilizált állatokra elköltött közpénz mennyiségét magyarázandó hozzátette: – A millennium óta nem voltak ekkora léptékű szobrok Magyarországon”. A Matolcsy György vezette Magyar Nemzeti Bank (MNB) feltehetően a történelmi jelentőséget szem előtt tartva rendelt a művésztől két szobrot előbb 667 millió forintért, majd újabb kettőt további 127 millióért. Az első csomagban egy medvével viaskodó bika – a tőzsdei folyamatok jelképei –, illetve az égből aláereszkedő kilenc oroszlán szerepel, a másodikban a már említett aranyvonat, illetve a mennyek felé mutató csodaszarvas.
Előbbiek a Magyar Telekom korábbi, Krisztina körúti székháza elé, illetve az épület aulájába kerülnek, utóbbiak pedig a szintén az MNB tulajdonába került volt Postapalota környezetét díszítik. A G7 gazdasági portál cikke szerint egyébként a bika-medve párost, illetve az oroszlánokat megrendelő MNB-Ingatlan Kft. külön kérte a Közbeszerzési Hatóságot, hogy versenyeztetés nélkül bízhassa meg Szőke Gábor Miklóst, mert a szobrok olyan „művészeti alkotások, amiket csak meghatározott gazdasági szereplő szállíthat le”.
Ebben nem tévedtek. A megrendelés ezen pontján keresztezi egymást a felesleges fényűzés és a művészetfilozófia. Az óriás állatszobrok a világ bármely tetszőlegesen kiválasztott pontján ugyanazt képviselik, ezt az identikus felszínt azonban csak egyetlen ember tudja előállítani, de nem ezért jár neki a több száz millió forint. Az alkotások nem-mű jellegét, vagyis ürességét, felcserélhetőségét és történetnélküliségét kizárólag a pazarlás fedheti el. Szőke Gábor Miklós művészetének a közpénz eltulajdonítása kölcsönzi a mélység illúzióját. Minél több pénzt fordítanak a köz java helyett a csillogó semmire, annál kevésbé hiányzik a szemlélőnek a művadak egyedisége, és az egyenként is méregdrága lapokból összeállított munkák végül megközelítik jelen rendszerünk szakralitását: a felszínes tolvajlás ünnepi pillanatát. Így lesz a szobrász a NER legautentikusabb művésze.
Rainer Maria Rilke sokat idézett híres költeménye, az Archaikus Apolló-torzó elemi erejű parancsa úgy szól (Tóth Árpád fordításában), hogy „Változtasd meg élted!” Bár „nem ismerhettük hallatlan fejét”, ám a szobornak a vers szerint „nincsen helye egy sem, / Mely rád ne nézne”. Ha sokáig nézünk a torzóra, az visszanéz ránk, minden pontjával arra kényszerítve, hogy elhagyjuk addigi életünket. Szőke Gábor Miklós munkái ránk sem hederítenek, összes létező szemüket a verseny nélküli közbeszerzésre vetik, és eközben azt harsogják, hogy ne változtass semmin!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/38. számában jelent meg szeptember 16-án.
