A Lovakon, nyergekben című, a honfoglalás időszakának hadművészetét bemutató ismeretterjesztő rövidfilm kisebb felzúdulást keltett nemrégiben. Az alkotásról, a támadásokról, a történelmi tudás esetlegességéről Gallina Zsolt régésszel, a film egyik producerével beszélgettünk.
A honfoglaló magyarok hadviselésének alapvonásait a színlelt megfutamodástól a viharszerű nyílzáporos rohamig máig tanítják az általános és a középiskolákban. A nemrég a nagyközönség elé került, a korabeli magyar hadművészetet bemutató, a szakkutatók és a hagyományőrzők által közösen készített Lovakon, nyergekben című rövidfilm szintén a témával foglalkozik nemcsak közérthetően, de érdekesen is. Vizuálisan tárja elénk a fegyverkészítés X. századi technikáit, a könnyűlovasság nomád népekre jellemző fogásait, gyakorlatát, a magyar hadviselési taktika legfontosabb elemeit. Nem meglepő tehát, hogy a képernyő előtt ülve a nézőnek már néhány perc elteltével eszébe juthat: az ismeretterjesztő filmből fontos oktatási segédanyag válhatna a jövőben. A Lovakon, nyergekben nem akar semmiféle utólagos konstrukciót bizonyítani vagy igazolni, e téren tehát jelentősen eltér a napjaink emlékezetpolitikájával átitatott történelmi moziktól – a kornál maradva –, például a pozsonyi csatáról szóló, vihart, szakmai tiltakozást kiváltó animációs filmtől. Ha normális viszonyok között élnénk, nyilván meglepődnénk azon, hogy a Lovakon, nyergekben című filmmel szemben a szokásosnál kisebb svunggal ugyan, de szintén ideológiai vádak fogalmazódtak meg, egyelőre csupán a hagyományőrzők egy részétől és a netes kommentelőktől.
A film nem állami megrendelésre, nem bőkezű mecénás támogatásával készült, aki megmondta volna, mit szeretne viszontlátni a mozivásznon – tudom meg Gallina Zsolttól –, hanem hozzáértők szándéka, lelkesedése hozta létre. A forgatáshoz és az utómunkálatokhoz szükséges pénzt ők adták össze, de egyetemi és akadémiai körökből is kaptak támogatást. A X. század valósága éppen elég színes és érdekes, fölösleges hozzákölteni tudományosan nem igazolható eseményeket, véli Gallina Zsolt.
A korabeli valóságról – a későbbi korokhoz képest – ugyanakkor nagyon keveset tudni. A szakember kérdésemre saját tudományterületét említi: a Kárpát-medencében mindeddig közel 70 ezer avar sírt tártak fel. Ez ugyan soknak tűnik, ám a 70 ezer mindössze az avar társadalom 2-3 százalékát teszi ki. A honfoglalók esetében még ennyi támpont sincs. Nehezíti a kutatást, a rekonstrukciót a szervesanyag-pusztulás éppúgy, mint a fogyni nem akaró kérdések száma. Olyan látszólagos apróságra sem lehet feleletet adni, hogy vajon a sírban talált ruházat és fegyverzet élő ember ruhája, illetve fegyverzete volt-e, vagy csupán a temetéshez készült. A korszak iránt érdeklődők sokszor türelmetlenek, hajlamosak arra, hogy a könnyebb megoldás irányába induljanak. Ebből adódik Gallina Zsolt szerint például a jellegzetes tévedés, hogy a katonák mindannyian nemezből készült ruhát viseltek. Holott a korban nem létezett egyenruha; hadseregről sem beszélhetünk, csupán haderőről. A szűk lovas elithez – mai kifejezéssel élve a profi katonasághoz – kapcsolódott a tegzesekből, íjászokból álló népi katonaság. Az utóbbiak életük nagyobb részét nem fegyverforgatóként, hanem pásztorként vagy földművesként töltötték.
A filmet többek között azért támadják, mondja a régész, mert tárgyilagosságra törekszik, és mellőzi a pátoszt. Jellemző netes kommentet említ, amelyben az alkotók megkapták, hogy külföldről pénzelt „liberális ellenzékiek”. Elsősorban – Gallina kifejezésével élve – az „űrszittya vonal” ugrott nekik; ők azok, akik mindenfajta bizonyíték nélkül arra jutottak például, hogy a magyarság több ezer éve tartózkodik a Kárpát-medencében, és a honfoglalás valójában csupán honvisszafoglalásnak tekinthető. Ez a kör ugyanúgy ideológiai alapon torzítja el a múltat, mint tette ezt a hivatalosság az előző rendszerben. Sajnálják, hogy egy történelmi ismeretterjesztő film apropóján kisebb társadalmi-politikai vita támadt, ezzel együtt is szívesen folytatnák a munkát, akár a következő korszak, a XI–XII. század magyar hadművészetének bemutatásával. Kérdésemre, hogy a honfoglalás időszakának hadviselése meddig élt tovább Magyarországon, laikus fül számára meglepő tényt említ. A gyorsan mozgó könnyűlovasság – igazodva minden esetben az adott kor viszonyaihoz – szinte folyamatosan jelen volt a hazai katonaság soraiban. Ha a huszárokat tekintjük, akkor végeredményben az első világháborúig fennmaradt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/7. számában jelent meg, február 17-én.
