Érdekes könyv, csak arra nem jó, amire a szerzője szánja – így vonható konklúzió A táplálkozás százmillió éves története című könyvről. A szerzője Stephen Le antropológus, aki elméletileg az Ottawai Egyetem biológia tanszékének professzora – csak erről a tanszéken nem tudnak, mert nem szerepel a neve a tanári karban. De ez mindegy is, ettől még lehetne értékes is a könyv.
Érdemes elkülöníteni egymástól a könyv szándékait, illetve tartalmilag (és minőségében) nagyon különböző összetevőit. A táplálkozás százmillió éves története egyrészt – a végén található irodalomjegyzék hossza, illetve a tárgyalás mélysége alapján – akár egyetemi disszertációnak is beillő, egészen magas színvonalú ismeretterjesztő könyv fajunk táplálkozásának múltjáról. Mindenképpen Le javára írandó, hogy nem hallgatja el az egyes kutatási eredmények ellentmondásait még akkor sem, ha ettől a laikus olvasónak időnként zavarossá is válhat, hogy „mit is akar mondani”.
Pedig ez a kérdés helytelen, hiszen egy jó tudományos könyv nem a prekoncepciókat igyekszik megcáfolni vagy alátámasztani, hanem bemutatja a jelenlegi tudásunk alapján felvázolható képet. Az ellentmondó érvek miatt azonban a tudományos rész egyes olvasóknak talán nehezen befogadható. Pedig ez valójában a könyv erőssége.
A második tematikai elem (még ha ez a másik kettőtől szerkezetileg nincs is teljes mértékben elválasztva) az útikönyves vonal: a szerző beutazza a világot, és arra keresi a választ, hogy mit esznek az emberek (főként természetesen a természetközeli életmódot folytató népek). Hangsúlyos szerepet kap például Vietnám, amelyhez a kanadai szerzőt ősei révén kapcsolat fűzi. E bekezdések a klasszikus útikönyveket idézik, Le jól ír, időnként humoros a stílusa, de nem tolakodóan. Talán az utazási részek a kötet legüdítőbb szakaszai (bár az kérdéses, hogy a szórakoztatáson kívül mit ad hozzá az emberiség 100 millió éves táplálkozási történetének megértéséhez a turistáskodás, de végül is nem szakdolgozatról van szó).
Eddig tehát kijelenthetjük, hogy a könyv érdekes, tartalmas, tudományosan alátámasztott, sőt szórakoztató mű. Akkor hát miért fanyalogva kezdtük a recenziót? Nos, mert a könyvnek van egy harmadik, vélhetően marketingszempontok miatt bevett tartalmi egysége is: az önsegítő rész. Ez elront mindent, sajnos. A szerző nem elégszik meg azzal, hogy bemutassa a múltat, az ember emésztésének, anyagcseréjének biológiai, antropológiai és kulturális történetét, hanem tanácsokat kezd adni arról, hogy mit együnk.
A tanácsai között vannak valóban megfogadandók (például, hogy mozogjunk sokat, de ne köpjük ki a tüdőnket a 100 kilométeres sebességgel robogó futópadon, hanem inkább gyalogoljunk), illetve hogy csökkentsük a szénhidrátbevitelünket. A tanácsok másik fele azonban gyakorlatilag a paleolit diéta propagálása, ami tudományosan már sokkal neccesebb téma. Le fő tanácsa az, hogy együk azt, amit több tízezer éve élt elődeink ettek, mert az volt a jó. Például rovarokat. Ellene van a tej- és keményítőfogyasztásnak – akkor, ha őseink is így tettek –, és ezzel egy kalap alá veszi az összes embert egy népből, függetlenül attól, hogy az illető képes-e megemészteni például a tejtermékeket, vagy sem.
Ezzel a felfogással az a baj, hogy nem vesz tudomást az emésztőrendszer utóbbi évezredekben bekövetkezett változásairól. Holott az emberelődök génvizsgálatai mára már egyértelműen bizonyítják, hogy az emberi anyagcsere sokkal gyorsabban változik, és alkalmazkodik az elérhető élelmiszerekhez. A másik probléma, hogy a természeti népek jelenlegi étrendje és a sok tízezer évvel ezelőtti étrend közötti kapcsolat teljesen esetleges. Sajnos ez a részleteiben értékes könyv áldozatul esett az üzletpolitikai megfontolásoknak.
Az utolsó fejezet alcíme: Ne feledjük: a divatos diéták nem válnak be. Hát, tényleg nem.
Stephen Le: A táplálkozás százmillió éves története. Ford.: Varró Zsuzsa. Typotex Kiadó, 2021. 4500 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/32. számában jelent meg, augusztus 6-án.
