„Nem barátja az erőszaknak”

Amikor 1957 márciusában Kasztner Rezsőt tel-avivi otthona előtt halálosan megsebesítette egy szélsőséges aktivista, a zsidó vezetők holokauszt alatti tevékenységéről már több mint egy évtizede zajlott az ellentmondásokat sem nélkülöző vita. Bár a kolozsvári születésű, a háború után Izraelben letelepedett újságíró a később az ő nevéről híressé vált vonaton 1684 zsidót menekített a haláltáborok elől Svájcba, egy jeruzsálemi bíróság tíz évvel a mentőakció után – és két évvel a meggyilkolása előtt – hozott ítéletében kimondta: Kasztner együttműködött a nácikkal, vagyis „eladta a lelkét az ördögnek”.

Hasonló vád érte az európai zsidó közösségek számos más meghatározó alakját, köztük Munkácsi Ernőt, a pesti neológ hitközség főtitkárát is, aki 1947-ben megjelent, Hogyan történt? című visszaemlékezésében idézte fel a zsidóság tragédiáját. Hetvenöt év után idén újra kiadott – Bohus Kata, Csősz László és Laczó Ferenc jegyzeteivel és tanulmányaival kiegészített – könyve egyszerre szubjektív védőbeszéd és tárgyilagosságra törekvő kordokumentum, amelynek jelentőségét csak fokozza, hogy az utóbb szintén kollaborációval vádolt Zsidó Tanács szemszögéből mondja el a holokauszt magyarországi történetét.