Az összevetés keserű szégyenletessége

„Csakhogy lehet úgy is,
hogy nincs ‘Újra kezdjük!’,
van úgy, hogy nincs mit kezdeni,
a csillagok nem állnak együtt,
s nincs esélyünk, csak veszteni.”
(Orbán Ottó)

Nem csak írok, olvasok is. Most éppen Orbán Ottó (1936–2002) emlékezéseit.

Amihez megjelenítem annak részleteit, ahhoz előre kell bocsátanom, hogy ha valaki azt mondja nekem 1985-ben, miszerint én majd Kádár János harminc éve múltán, harminc évvel később annak javára írok bármit is, lekacagom a sárga földig. Ma meg, ha összehasonlítások segítségével mérlegelek, ki kell jelentem, pályafutásom első felében felszabadultabban, távlatosabban és kedélyesebben léteztem a pályán, mint az utána következő másik felében.

Orbán Ottó hasonlóképp vetette össze nézeteit a maga elképzelte értelmiségi hölggyel: „– Akkor miért nem mondja ki nyíltan – szikrázott Kékharisnya kisasszony zöld szeme –, hogy maga szerint itt semmi nem változott?

– Kisasszony, kegyedet elragadja a szenvedély. Azért nem mondok ilyet még burkoltan sem, mert nem lenne igaz. A régi világban épp ezen a helyen, ahol most csevegünk, két egymást követő vasárnapon is bunkóval kergettek meg mint Schopenhauer és a nyugati dekadencia szálláscsinálóját. Még hogy nem változott semmi! Kiderült például az, hogy szégyenszemre máig sem olvastam egyvégtében két mondatnál több Schopenhauert.”