Kenyér

A közeli üzlet sarokpolca. Kenyerek sokasága. Testes, idős úr mögé sorakozom, képtelenség mellé, a hely nem elégséges, a testes úr magában dörmög-morog, nejlonkesztyűben nyomkodja a vekniket, a kísérőcédulához olvasószemüveget vesz elő. Az árakat böngészi. Időt enged a csodálkozásnak. Hogy mi? – néz rám hirtelen. – Jól látom? Jól látja, uram, az annyi. Le guggol, ott vannak az olcsóbb fajták, tartós, úgynevezett tósztkenyeret választ, tán nem is kenyér az, valami más, furcsán édeskés, állagában puha, nyúlós, de árában a régi (csaknem…). S hogy a testes úr tovább indul, felém sóhajt: utálom, de mit tegyek.

Jönne doktor úr velünk? Indulunk kenyérért. Apa leteszi orvosi táskáját, betegeihez készült. Kérdi anyámat: van kenyerünk? Apa a konyhában nem jártas. A kenyér sosem elég – mondja anyám, apa csatlakozik a lakóház férfi csapatához. 1956. november. Anya sálat hoz, apa máskor nem visel, most enged a kényszernek. Még megfázol nekem ebben a ködös hidegben. Különben edzettek vagyunk mindhárman, anya, apa és én, a tízéves. A lakásban egyetlen szobát fűtünk; fiacskám, segíthetnél édesanyádnak a fát a kamrából behozni (a pincéből harmadnaponta cipeljük). Apa a kenyérvásárlásból üres kézzel tér vissza, az ajtó előtt útjukat állta az egyik eladó. Emberek, menjenek haza, délután újra hoznak.