Majdnem karácsony előtt

Lesz-e még legalább egy fordulat az életemben? Bocsánat, kedves Olvasóm, ma ez a kérdés tolakodott a közélet súlyos, érdekes és megválaszolásra váró kérdései elé. Tagadhatatlan: szubjektív töltetű dolgozat bontakozik ki billentyűzetem betűit kocogtatva, ez egyszer, úgy gondolom, megengedhetem magamnak, hetvennegyedik évem utolsó napja a mai, holnap leszek hetvenöt. Személyes írás lesz, ám lehet, mégsem rólam szól, inkább a korról, amelyben élhettem, élni próbáltam, és továbbra is ezt tekinthetem legfőbb feladatomnak.

Több éven át hencegtem én is a szerencsés voltommal: két évvel a világégés után születtem, és eleddig háborúk nélkül élhettem az életem. Az ’56-os forradalmat nem tekintettem háborúnak, egyébként is sajnálatos eseményként tömték (ha hagytam volna) a fejembe, ám ez év február 24-e óta mégis háborúnak kell tekintenem. Azt a háborút az ’56 után Moszkva kiszolgálóivá lett kommunista pártvezetők bagatellizálták és tagadták meg, ezt meg maga a medveidomár próbálja másnak nevezni. Mondja ő sajnálatos beavatkozásnak és/vagy területszerző hadműveletnek is, bárminek, csak a háború ne hangozzon el, csak a háborút ne kelljen kinyögnie. Pedig hát éppúgy, mint Budapesten, Ukrajnában is ott vannak az orosz tankok és a legtöbbször a hollétüket meghatározni képtelen katonák. Közben és immáron atomtöltetek bevetésével (is) fenyegetőzik, és mi, akik a történelemből nagyon is tudjuk, hogy az 1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba is háborút zárt le, nem pediglen fél tucat évig tartó sajnálatos eseményeket, nem is értjük, miért nem háború az, amit nem túl nagy távolságból látunk, nézünk televíziót bámulva. Moszkva ’56 utáni kiszolgálója talán ma is azt mondaná, amit akkor: a krumplileves az legyen krumplileves. Mindent nevezzünk annak, ami.

A teljes cikket a Magyar Hang november 11-én megjelent, 2022/46. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!