Mennyi az elég?

Míg más az év végi hajrában darált mákot vagy majonézt vásárolt a karácsonyi menüsorhoz, addig a nemzet veje, Tiborcz István egy patinás szállodát vett magának (meg még ki tudja, kinek), csak úgy, mert eladó volt, meg különben is, na. Néhány napja holmi plázák vásárlásánál is szóba került a „derék” üzletember neve, amit aztán az érintettek cáfoltak, hogy mégsem vett István plázákat, tán nem volt nála a buksztárcája vagy a bankkártyája, ki tudja azt. Röpködtek a földi halandónak ismeretlen szakkifejezések a levegőben, mint a „magántőkealap”, a „fúzió”, meg a különböző angolszász cégnevek, orosz kifejezést még nem fedeztünk fel közöttük, de ami késik, nem múlik.

Az egyszeri, cukorért kajtató, földgázköbméterét patikamérlegen számolgató honpolgár csak kapkodja a fejét, illetve kapkodná, ha tudna ezekről az adásvételekről. De nem tud róluk, mert az elhibázott brüsszeli szankciók, mint a viharos sivatagi homok, betömnek szemet, fület, a megélhetésért a hatalommal kötött kompromisszumok pedig szájat is. Néhányan ebben az országban azért nem csak a közmédia világából etetik hírekre kiéhezett elméjüket, és tovább gondolkodnak, benéznek a bombás plakátok mögé is, magyarázatot keresve sok-sok dologra. Ők, mi, én, néha elgondolkodunk egy picit. Voltak pillanatok, különösen a tajtékzó mindennapokat kicsit feledtető év végi ünnepek áhítatos pillanataiban, amikor az aranyáron mért diótölteléket ízlelve kicsit megálltunk, és feltettük magunkban a sokszor felvillanó kérdést: mennyi az elég?