Nó diszkánt

A budapesti kerületben, ahol élek, ötvenméterenként következnek egymás után a kínai diszkontok. Bármely irányba indulnék el, a kapuban akár jobbra, akár balra fordulnék, 2-3 perc gyaloglás után csillapíthatnám az út során támadt vágyamat hideg üdítőre, tisztálkodási és takarítószerekre, háztartási papírárura, tartós élelmiszerekre, háztartási eszközökre és Kínában gyártott gyermekjátékokra (ami voltaképpen az összes létező gyerekjátékot jelenti).

Ha pedig valamit elfelejtenék, vagy nem találnék, újabb két perc sétát követően betérhetnék egy másik hasonlóképpen felszerelt üzletbe (vagy a következőbe és a következőbe). Mert a választék jobbára ugyanaz, pontosan megegyezik a profil és az árusított márkák köre, mintha valami központi diszkontellátóból érkezne az árukészlet – a rossznyelvek szerint ez a feltételezés nem is jár messze a valóságtól. Ha jellegükben nem is sokban különböznek a boltok, annál inkább az eladóik, így osztályozom őket magamban, mert a zacskós ráment ugyanúgy bárhol megtalálom.