Pikó

Ebben a szövegben egyetlen szó sem esik a nyolcadik kerületi polgármesterről, leszámítva, hogy a nyitó mondat arról szól, hogy nem esik róla szó a továbbiakban. Ezzel szemben bár nem vagyok nosztalgiázós alkat, mégis szeretem a gigantikus fényreklámokat, amelyek ránk maradtak a múltból, felteszem, többe kerülne eltávolítani őket, mint otthagyni, ahova felkerültek évtizedekkel ezelőtt. A két kedvencem: a Bem rakparton, a Margit híd közelében egyrészt az Avtoexport Moszkva, másrészt és még inkább a Wernesgrüner a közelében, a felirat mellett egy címerrel, amelyen nem tudom kivenni lentről, hogy mi van, és az öblös söröspohárral, ami, ha jól látom, nyájasan integet felém.

A Wernesgrüner világíthatna is, hiszen eltűnt ugyan a rendszerváltás környékén az NDK-val és keletnémet párjával, a Radebergerrel együtt, de néhány évnyi pauza után ismét felbukkant. Hogy miként fogy, vagy hogy milyen, fogalmam sincs, egy ideje nem iszom nagyüzemi sört, átálltam a kraftra, hipszter vagyok hajlott koromhoz képest. Mondjuk, a Radebergert évekkel ezelőtt megkóstoltam egyszer, kis üveges verzióban, és jólesett. Ezek ketten tényleg kéz a kézben jártak egy-két társadalmi berendezkedéssel korábban, úgymond Kádár alatt, a Radeberger volt a drágább, a Wernesgrüner az olcsóbb, és akik kedvelték a kesernyés pilsnereket ízlésileg, azok örömüket lelték bennük, akár a csehek helyett, akár azok mellett.

Csakhogy a német egyesülés elsodorta őket tehát, talán meg is szűntek egy időre, ám hamar kiderült, hogy a régi márkák iránti vágyakozásra piacot lehet építeni, így lett kapitalista termék a szocializmusból. Vagy legalábbis egy részéből.