Ropogós hajtásival a padlógázas négyszáz lóerő többnyire csúnya balesethez vezet. Ez jut eszembe azokról a Zeusokról, amiket alig valamivel az ezredforduló pirkadata után ittam Badacsony és Keszthely között. Még friss-ropogós a fajta, van benne kraft, nyomjuk tövig a gázt! És készültek az édes-nyúlós „Liebfraumilch”-ek. Nemesi kúriák pszeudobarokk enteriőrrel. A Zeus valóban barokk bor, de az Esterházy-tündöklés, a főúri pompa barokkja (Sike Balázs is igen hasonlóan jellemzi, tudtam meg véletlenül). Történt ez a Zenittel, Szürkebaráttal meg Traminivel is – perverz módon utóbbit még szerettem is, Pálffy Gyuláét különösen.
Főisteni ambícióit prolongálnia kellett a Zeusnak, ahogy maradékcukros vargabetűk is kerültek az olimposzi tanösvényre. Viszketeg önérzetét szíthatta, hogy egypetéjű ikertestvérei is születtek: Király Ferenc laboratóriumából szökött ki a Zenit meg a Zengő, amelyek szintúgy Ezerjó- és Bouvier-származékok – csak mellékesen: a Zengőt nehezen magyarázható okból a szakma egy része az ősi magyar fajták közé szokta sorolni. Pécsett nemesedett (igaz, az ifjú Zeuszt meg Krétán nevelgették trónharcai előtt), aztán Badacsony 10 néven keveredett a borvidékre, 1994 óta latinos jegyzésű görög művésznevén szerepel a hivatalos fajtajegyzékben. Ma harminc hektáron s főként a Balaton északi karéján: Badacsonyban, Balatonfüred–Csopakon, a Balaton-felvidéken és Somlón lelni fel – hogy egyáltalán fellelni, nagyban érdeme Szeremley Hubának is.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
