Műsorra tűzése óta számos kritika jelent meg Kriskó László Aranybulla című sorozatáról. Az alkotók és a kormánypárti propagandaoldalak kiemelkedő magyar alkotásként jellemzik az Aranybullát, a fiatal II. Andrást alakító Veréb Tamás pedig egyenesen a magyar Trónok harcának születését látja benne teljesülni – ezzel szemben az el nem kötelezett és az ellenzéki lapok minden korábbit alulmúlónak minősítik, az Index kritikusa, Korcsmáros Felícia szerint például az Aranybulla a legrosszabb, ami a kultúrával 2022-ben történt.
A kemény szavakban ezúttal sok az igazság. Az Aranybulla bizarr módon hitvány: egyszerre egy magyar történelmet feldolgozó Szulejmán, a Discovery Channel illusztrált ismeretterjesztő filmje és az István, a király című rockopera rock és opera nélkül – ezek külön-külön is ócskaságnak tűnnek, de ami így együtt születik belőlük, az párját ritkítóan penetráns. Az élmény felidézi gyerekkorom vételi hibás tévéit, melyek képernyőjén egyszerre jelent meg egy cseh nyelvű animáció, az egyesen a Magyar Televízió Ablak című műsora és a kettesen Zenthe Ferenc, amint vágtatva üldözi a labancokat. E műsorok egyike sem érdekelt, azok kakofóniája mégis kínált egyfajta dadaista kalandot – az ember elnézte akár percekig, mielőtt levette a polcról a Predatort vagy a Rambót tartalmazó videókazettát, hogy valami értelmes is történjen.
Az Aranybulla tehát tartalom gyanánt nem jó, de tagadhatatlan, hogy a magyar kultúra érdekes fordulatát hozza. Megőrzi a Honfoglalás meg a Sacra Corona amatörizmussal prezentált, vontatott és kínosan dagályos pátoszát, ugyanakkor több, újszerűbb és hatékonyabb, mint azok. Nem azért, mert a díszletek meg a jelmezek épp nem kellemetlenek – ettől még az Aranybulla az általános esztétikai elvárások felől nézve továbbra is ócska. Nem szabad azonban párhuzamos paradigmák fogságába ragadni, ezért érdemes a művet az alkotók világnézete és szándéka felől megközelíteni, s mindjárt szembeötlik, hogy az Aranybulla pontosan illeszkedik az Orbán-rendszer elveket elvető, érdekek által meghatározott szemléletébe. A kurzus saját jövendőbeli krónikájának megvalósíthatóságát, lehetséges stílusát és narratív elemeit kutató kísérlete főpróba: egy nap Orbán Viktor is a történelem ítélőszéke elé lép, és addigra készen kell állnia a tetteit az intellektuális szélhámosság erejével magyarázó, nagy erkölcseltérítő eposznak.
Csakhogy elmesélhető-e huszonegyedik századi módszerekkel egy ennyire problémás, kortársai és a történészek többsége által sem tisztelt uralkodó története úgy, hogy tetteit az alkotók kiemelkedőeknek, sőt transzcendentális indíttatásúaknak láttatják? Egyszerűbben: elég-e azt mondani egy árulásról, hogy az hősiesség, egy ostobaságról, hogy az zsenialitás, és attól az is lesz-e? Nos, a fenti kérdésekre a válasz: igen – a módszer alaposan le lett tesztelve az elmúlt tizenkét évben. Ma már köztudott, amit a marketingügynökségek rég tudnak: aki elégszer ismétel el akármit, azt valósággá teszi, akkor is, ha hazugság. Nincs az a hiba vagy bűn, amely kritikára érdemes. A hegemón, akinek minden tettét a szent szükségszerűség vezeti, nem hibázhat, legfeljebb másképp kell próbálkoznia – ehhez a tudásához azonban ki kellett próbálnia ezt is. A hegemón még csak bűnt sem követhet el, hisz hegemóniájának ténye valamennyi tette helyességét igazolja. Az új évszázad propagandistái nyugodtan kimondhatják az igazat, ha a körülményeket is ők magyarázzák el, mert így ők írják a narratívát.
Az Aranybullában András, a még hercegi rangú főhős elárulja testvérét, a törvényes uralkodót, akit Isten fölé rendelt, hadat vezet ellene, a magyarok királya azonban váratlanul megjelenik András táborában, és a megölését tervező öccsét békekötésre kényszeríti. Bátor húzásával Imre király megakadályozza Andrást a politikailag érthető, de erkölcsileg igazolhatatlan testvér- és királygyilkosságban. Minden a néző szeme láttára zajlik. Az Aranybulla nem vádolható történelemhamisítással – nagyobb műveletet vállal: a morális ítélet meghamisítását.
A sorozat tényleges főhőse, a narrátor avatja be a nézőt abba, hogy mit legyen szíves lenni látni a képernyőn. „András nemes jellemhez méltó, stratégiai döntést hoz: mondhatta volna a katonáinak, hogy »fogjátok le, és öljétek meg«, de nem így tett. Alázatot mutatott, ahogy azt csak a legerősebbek tudnak. Személyisége kiválóra vizsgázott. Kiderült, hogy van önkritikája, képes a beismerésre, van benne alázat, és vállalja szakrális küldetését.” Jelzem, hogy a testvérgyilkolási vágyában megakadályozott, sarokba szorított András semmiféle önkritikát nem gyakorol, és nem ismer be semmit. Elfogadja, hogy pórul járt, és csúnyán néz, mert még egy darabig hercegnek kell maradnia. Döntést nem hoz, stratégiát végképp nem. Alázat nincs benne, az pedig egy képkockát sem érdemelt a színen, egy betűt sem a forgatókönyvben, hogy mitől szakrális ennek az embernek a küldetése.
Az Aranybulla egyetlen gyakorlata ez: ami félremagyarázható, azt félremagyarázza, amit lehetetlen félremagyarázni, azt kettőzött erővel magyarázza félre, és a ráolvasást meghosszabbítja Bicskéig. Rendkívül kifejező a „nemes jellemhez méltó” és a „stratégiai” fogalmak házasítása András döntésének jelzőiként – aligha öncélú moralizálás kijelenteni, hogy a stratégiai számítás nem jó pont Szent Péter ítélőszéke előtt, úgyhogy aki ilyesmit végez, azt legfeljebb a hűbérre pályázók meg a kifejezetten erre tartott udvari költők nevezik nemes jellemnek.
András olykor jó, de többnyire rossz döntéseket hoz, hagyja, hogy előbb német, aztán magyar urak követelőzzenek tőle megtorlatlanul, következmények nélkül hagyja feleségének meggyilkolását, és amikor végképp sarokba szorul, jogokat átruházó bullát ad azoknak, akik a trónját fenyegetik – ez aligha sikertörténet, a narrátor azonban elmagyarázza a nézőnek, hogy amit lát, az egy tizenharmadik századi reformer zseniális politikai műve, amely a mai napig hatást gyakorol a magyar történelemre.
Nem is tévedhetne nagyobbat, aki azt hiszi, hogy az Aranybulla című sorozat II. Andrásról szól, az ugyanis az Orbán-rendszer valóságértelmezésének mindenhatóságát hirdeti. A megfellebbezhetetlen érdek újabb győzelmet aratott: Rákay Philip és barátai a kultúra területére is átemelték a tetszőlegesen értelmezett, alternatív realitás megalkotásának gyakorlatát. Hiba az Aranybullán bármit számonkérni. Az arra fordított egymilliárd forint helyesen és jól lett elköltve – Orbán Viktor hegemóniája erre a bizonyíték. Azon meg kár siránkozni, hogy az elmúlt tíz évben előfordulhatott volna-e ehhez fogható audiovizuális csúfság. Meghalt Andy Vajna, oda a filmgyártás – meg az igazság is.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/2. számában jelent meg január 13-án.
