Lassan három hónapja a sokknak, ami április 3-án ért bennünket. Az első hetekben még érthető volt, hogy az ellenzéki politikusok erejét, idejét nagyrészt a gyászmunka foglalta le, de a kötelező körök lefutása óta fájóan hiányzik az igazi diskurzus, a valódi vita a jelenlegi ellenzék szerepéről és jövőjéről. Sőt, úgy látszik, megy minden tovább ugyanúgy, mint annak előtte: az ellenzéki képviselők nagyrészt orbánozó Facebook-posztokkal, parlamenti felszólalásokkal és interpellációkkal „szórakoztatják” egyre fogyatkozó táborukat, és – legalábbis egyelőre – úgy tűnik, kerülik a súlyos stratégiai kérdések felvetését.
Kétharmados vereség után időbe telik tisztázni, milyen időszak elé is néz a magyar ellenzéki politizálás, és milyen útjai lehetnek a kormányváltást akaró ellenzéki formációnak. Ezzel az írásommal az ellenzék szerepét érintő alapvető kérdéseket járom körbe: leváltható-e a kormány, hogyan viszonyuljunk hozzá, és egyáltalán szükség van a mai ellenzékre?
A jövőbeni választási győzelem esélyeiről őszintén kell nyilatkozni
A lehetőségek vizsgálatánál legelőször is arra kellene őszintén és önkritikusan választ adnia az ellenzéknek, hogy választás útján leválthatónak gondolja-e az Orbán-kormányt. Teljesen jogosan merül fel ugyanis ez a kérdés a negyedik kétharmad után, megelőzve minden mást. Meg kell ugyanis válaszolnunk ezt a kérdést, ha őszintén el akarunk számolni az ellenzéki választóknak, de ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz is, hogy meghatározzuk az ellenzéki szerepfelfogást, és kidolgozzuk a megfelelő politikai stratégiát. Ugyanis teljesen más út következik a különféle válaszokból. Ha az ellenzék leválthatónak tartja a kormányt, akkor stratégiáját a folyamatos szavazat- és erőforrásnövelés köré kell építenie. Minél hamarabb meg kell teremtenie a kormányzóképességét, és megfelelő politikai ajánlattal kell előállnia.
Ha viszont valamely ellenzéki formáció vagy szereplő arra számít, hogy a kormány kizárólag a külső körülmények következtében bukik meg, akkor elsősorban kivárásra kell játszania, vagy éppenséggel az is megtörténhet: már nem ambicionálja tovább a hatalom megszerzését, és őfelsége ellenzékének szerepére rendezkedik be. Ez nemcsak a választásokon való részvétel értelmét kérdőjelezné meg, de a saját választói előtt is illegitimmé tenné ezt a szereplőt, hiszen önként adja fel a harcot egy másfajta Magyarországért. Ezzel a meggyőződésével viszont el kell számolnia a nyilvánosságnak, hogy megadja a lehetőséget a választóknak az ellenzéki térfél megtisztítására. Vannak ilyen hangok az ellenzéki oldalon, sőt, több szereplő már a kampányban sem számolt győzelemmel. A tisztánlátásért azonban még sokat kell tennünk.
Korábbi írásomban amellett érveltem, hogy a 2022-es választási eredmény önmagában nem dönti el a kormány leválthatóságának kérdését, hiszen a kudarc nagyrészt az ellenzéki kampány és a politikai ajánlat hiányosságain múlt. Azt állítom, nagyon gyorsan túl kell lépni azon a kishitűségen, amelyet az április 3-a utáni hetekben tapasztaltunk, és már a 2024-es EP- és önkormányzati választáson be kell bizonyítani, hogy nem tart örökké a kormánypárt többsége sem helyi, sem országos szinten. Hiába jön az egyik legsúlyosabb gazdasági válságidőszak Magyarországon, valódi teljesítményt a Fidesz-kormánytól alig látunk: a gazdaságfejlesztési miniszter egy fapados légitársasággal vitatkozik, a kormánypárti frakció pedig a főispánokkal van elfoglalva (ami persze nem jelenti azt, hogy az ellenzéknek érdemben reagálnia kellene a főispánihoz hasonló gumicsontokra, hiszen ettől válik őfelsége ellenzékévé). A feladat pedig adott: annak ellenére, hogy nagyon lejt a pálya a Fidesznek, az ellenzéknek abban kell hinnie, hogy a kormányváltás elsősorban a saját teljesítményén múlik, és a teljes stratégiáját a folyamatos szavazatnövelés köré kell építenie.
A kormány- vagy rendszerellenzékiség dilemmája félrevezet
A negyedik kétharmad után egy másik vita sokkal erősebben hangzott az ellenzéki közvéleményben: vajon egy ellenzéki pártnak a kormány vagy a teljes rendszer ellenzékeként kell-e viselkednie? Az április 3-i sokkból sokan – érthetően – azt a következtetést vonták le, hogy az intézményes ellenzékiség úgy, ahogy van, megbukott. 7 pontban a jövőről szóló írásomban én is amellett érveltem, hogy nem játszhatjuk el többé a parlamenti demokráciát, mert kormányváltáshoz az aligha vezet. Hiba viszont, ha az ellenzéken belüli diskurzus elsősorban arról szól, hogy a politikai ellenzéknek tisztán kormány- vagy tisztán rendszerellenzékké kell-e válnia.
A tiszta rendszerellenzékiség – elviekben – a rendszer és intézményeinek részleges vagy teljes tagadását, alternatív politikai eszközök használatát, míg a kormányellenzékiség – elviekben – a jól működő demokráciákban elvárt ellenzéki szerep komolyan vételét, a kormány ellenőrzését jelenti klasszikus eszközökkel. Az erről való vitát azonban a jelenlegi helyzet félreértésének tartom, hiszen nem ebből következik az ellenzék szerepfelfogása és politikai stratégiája, hanem a kormány leválthatóságának kérdéséből. Ugyanis a célt az utóbbi jelöli ki: választáson legyőzni a kormánypártot és ennek érdekében politizálni, vagy pedig kivárni, míg valamiképp megbukik és készülni az ez utáni időkre.
A kormány- vagy rendszerellenzékiség kérdése inkább az ellenzék által használható eszközök tekintetében releváns. Itt merül fel azonban az a probléma, hogy egy párt a kettő közötti választással a saját politikai mozgásterét szűkíti le. Félautoriter rendszerben, amilyen a magyar, s amelyben ekkora erőforráshátrányban van az ellenzék, a politikai szereplőknek folyamatosan maximalizálniuk kell a maguk politikává alakítható erőforrásait. Erre akkor van a legjobb lehetőségük, ha esetről esetre válogatnak a „kormányellenzékinek” és „rendszerellenzékinek” bélyegzett eszközök között. Tessék csak visszagondolni a Fidesz 2006-2010 közötti politikájára: nehéz megmondani, hogy a kordonbontás, az utcai demonstrációk, a Gyurcsány Ferenc beszéde alatti kivonulás, a komolyan vehető, kormányképességet sugárzó, választási győzelemre készülő image-e, majd a győzelem utáni fülkeforradalom meghirdetése alapján kormány- vagy rendszerellenzékként tekintett-e magára a mai kormánypárt. A válasz egyszerű: nem ebben a koordinátarendszerben gondolkodtak a saját szerepükről. És jól tették.
A rendszerellenzékiség kérdése kapcsán még azt is érdemes aláhúzni, hogy jelenleg nem magáról a közjogi rendszerről zajlik a kormány és az ellenzék közötti vita, mint történt ez az első világháborút megelőzően, amikor az ellenzék az Osztrák-Magyar Monarchia dualista berendezkedését akarta felszámolni. A mai ellenzék szereplői nem változtatnák meg az államformát, és az intézményrendszert sem számolnák fel, „csupán” véget vetnének az alkotmányos rend kiüresítésének és informális eszközökkel való leuralásának. Tehát nem azt kritizálja az ellenzék, hogy nincs alkotmánybíróság, állami számvevőszék, ügyészség, médiatanács, hanem azt, hogy mióta fideszes káderekkel töltötték fel ezeket az intézményeket, létük és funkciójuk talmivá lett: nem felelnek meg alkotmányos rendeltetésüknek.
Az ellenzék rendszert érintő kritikája tehát arról szól, hogy közös ügyeink ki vannak téve egyetlen ember önkényének, hiszen az kiiktatott minden féket és ellensúlyt. Mivel az Orbán-rendszert a miniszterelnök működteti formális és informális utakon, a leváltása vagy más módon való távozása szükségszerűen vezet a rendszer lényegének radikális megváltozásához. Ezért valójában a kormányváltás és a rendszerváltás is ugyanazon aktusból, a Fidesz választásokon történő leváltásából (vagy választások nélküli bukásából) következik: a jelenlegi miniszterelnök formális pozíciójának elvesztésével szükségszerűen csökken a befolyása is. Így lesz ez még akkor is, ha a kiépült struktúrák, az informális hálózatok megléte miatt az új kormány mozgástere jelentősen szűkre szabott lenne, és a hatalommegosztásnak egy egészen furcsa elegye jönne létre. A NER tényleges lebontása éveken, ha nem ciklusokon átívelő feladata lesz a magyarországi demokratáknak.
A konstruktív ellenzékiségnek nincs értelme a mai viszonyok között
A fentiektől némileg eltérő kérdés az, hogy van-e értelme konstruktív ellenzékként viselkedni az Országgyűlésben, illetve azon kívül, és van-e értelme engedményeket tenni a hatalomnak. A kérdés azért is aktuális, mert a legutóbbi kétharmados győzelem után egy ideig úgy tűnt, hogy a hatalom „korrektebb” módon próbál viselkedni az ellenzékkel: Lázár János arról beszélt, hogy a győztesnek kell gesztusokat tennie a vesztesnek, míg a köztévének kiadták, hogy kezdjék el behívni az ellenzéki politikusokat a műsoraikba.
Ebbe a csapdába azonban nem szabad belesétálni: a rendszer (azaz a miniszterelnök) alkatilag képtelen arra, hogy konszolidálódjon, aki ebben reménykedik, s tovább játssza a konstruktív ellenzéki szerepet, az csak megerősíti a kormánypártot. Orbán Viktor politikafelfogásának központi eleme ugyanis a konfliktushelyzetek folyamatos előállítása. Épp ezért, ha valamilyen közügy okán egyetértés alakulna ki kormánypárt és ellenzék között, akkor a Fidesz habozás nélkül – trükkel vagy valótlanság állításával – a sajátjával ellentétes álláspontba tolná a másik oldalt.
Emlékezzünk a koronavírus-járvány kezdeti időszakára: a kormánypárt alsóbb szintjén konstruktív egyeztetések kezdődtek az ellenzéki frakciók politikusaival, és úgy tűnt, egy ilyen súlyos válsághelyzetben együtt tud mozogni a kormány és ellenzéke, félretéve politikai ellentéteiket. De amint a miniszterelnök felismerte a politikai lehetőséget, cinikusan csapdát állított a felhatalmazási törvénnyel, majd hazaárulónak kiáltotta ki a törvény túlkapásait kritizáló ellenzéki pártokat. Hasonló példa erre az uniós klímavédelmi csomag, melynek kapcsán a Momentum egyértelműen azt az álláspontot képviseli, hogy ne a lakosság, hanem a nagy szennyező vállalatok fizessék meg a zöld átállás költségeit. A Fidesz pontosan ugyanezt mondja, de annak érdekében, hogy a nyilvánosság előtt ne kelljen egyetértenie az ellenzékkel, azt a hamis látszatot kelti, mintha az ellenzék az emberekkel akarná megfizettetni a klímaváltozás elleni küzdelem árát. Hiába vannak tehát olyan, a pártpolitikán messze túlmutató ügyek (koronavírus, klímaváltozás), amelyekben lehetőség lenne nemzeti konszenzusra, a hatalom alkatilag képtelen bármilyen gesztust gyakorolni vagy gesztust elfogadni.
Választói szemmel nincs szükség a mai ellenzékre
A negyedik kétharmad árnyékában az ellenzéknek saját léte és működése igazolásával is el kell számolnia – függetlenül attól, mit gondol a kormány leválthatóságáról. Ez olyan adóssága az ellenzéki pártoknak, amelyet négy elvesztett választás után jogosan kér számon rajtunk az ellenzéki közvélemény.
Egy országnak négy funkció miatt van szüksége politikai ellenzékre. Ezeket kell betöltenie: politikailag ellenőriznie kell és számon kell kérnie a kormányzó hatalmat; politikai alternatívát kell felmutatnia; a kiemelten fontos döntésekben részt kell vennie; és érdemi társadalmi hatást kell elérnie saját választói képviseletére. Közelebbről megvizsgálva azonban azt látjuk, hogy az ellenzéki pártok Magyarországon az elmúlt 12 évben e négy funkcióból egyetlenegyet sem tudtak kielégítően ellátni.
• Képtelenek a hatalom ellenőrzésére: a kormánypárt kiüresítette a parlamentet, mi több, még a közintézményekből is kitiltotta a képviselőket. Mivel magyar parlamenti vizsgálóbizottság létrehozására esély sincs, még a Pegasus-botrány magyar vonatkozásait is az Európai Parlamentben kell feltárni.
• Az alternatíva felmutatása sem megy: a hat-hét szereplős ellenzék széttöredezettsége miatt az összefogáshoz szükséges közös nevezőt csak az öncélú orbánozásban lelték meg. Az ezt előidéző strukturális és politikai problémákból – egyelőre – alig látszik kiút. A szűkülő médiatérben még a legegyszerűbb üzenetek átadása is egyre nehezebbé válik.
• A fideszes kétharmad miatt az ellenzéknek még az alkotmánymódosításokra és a kétharmados törvények elfogadására sem lehet hatása, így az ellenzéki parlamenti frakcióknak semmilyen jelentőségük nincs az ország törvényeinek meghozatalában. Hiába fordulna az ellenzék közvetlenül a néphez, a hatalom már a népszavazást is ellehetetlenítette.
• A választók képviselete, a társadalmi hatás, a változás elérése is nehezen értelmezhető a mai viszonyok között: egyelőre a NOlimpia-kampány és a Fudan egyetemi campus építésének (átmeneti?) megakadályozása volt az utolsó olyan esemény, melyben az ellenzék sikeresen érvényesítette saját választóinak akaratát.
A fenti funkciók megvalósulását, illetve meg nem valósulását tekintve világosan kijelenthető, hogy a 2010–2022 közötti parlamenti ellenzék megismert működésére, valamint annak folytatására egyáltalán nincs szükség. Sőt, a széttöredezett és diszfunkcionális parlamenti ellenzék maga válik a politikai innováció akadályává és a reménybeli kormányváltás kerékkötőjévé.
Keresnünk kell a lehetséges kiutakat
De akkor mire van szükség? Mindenekelőtt arra, hogy az ellenzéki közvélemény végre kezdjen el gondolkodni az április 3-a utáni lehetőségekről, az ellenzéki stratégiákról, és ne törődjék bele abba, hogy a következő 20 évben is Orbán Viktornak hívják majd Magyarország miniszterelnökét. Hátha vitára ingerlik gondolkodni nem rest honfitársaimat az alábbi javaslatok.
Az egyik út lehet, ha az ellenzéki szereplők single issue, azaz folyamatosan egyetlen ügyet vagy témát képviselő politikai erővé válnak. A legsúlyosabb probléma ugyanis éppen az, hogy az ellenzék hat szereplője még kampányhelyzetben sem képes eljuttatni az üzeneteit a választókhoz. Sem az ellenzék, sem az ellenzék pártjai külön-külön sem képesek fegyelmezetten egy téma mellett kitartani. Ehelyett egyetlenegy napon beszélnek szociális kérdésekről, oktatásról, egészségügyről, elvándorlásról, antikorrupcióról, békepártiságról, közjogi rendszerváltásról, gazdaságról, inflációról, klímaváltozásról, kisebbségvédelemről, egészségügyi szakdolgozókról, digitális átállásról, rendvédelmi dolgozókról, Mészáros Lőrincről, kkv-król, uniós pénzekről, jogállamisági eljárásról, óvodákról, iskolákról, pedagógussztrájkról, önkormányzati bérlakásokról, stadionokról, propagandáról. És még ezernyi más, valóban fontos témáról, mindezt egy elképesztően leszűkült médiatérben.
Ha az ellenzéki pártok egy akarattal egyetlen, a társadalom többségének támogatását is elnyerő témát tűznének zászlajukra, akkor lennének képesek arra, hogy az adott területen változást kényszerítsenek ki a kormányból. Pontosan tudjuk, hogyan működik ma a hatalom: ha komoly nyomást vagy társadalmi többséget érzékel, meghátrál, és visszavonja a netadót, visszavonja az olimpiai pályázatot, vagy épp megemeli az orvosok fizetését. A Fidesz ugyanis dinamikusan alkalmazkodik a társadalmi elvárásokhoz: ha az ellenzék megfelelő irányba tudja terelni a közvéleményt egy általa kiemelten fontosnak ítélt üggyel kapcsolatban, akkor a kormánynak előbb-utóbb lépnie kell. Az ellenzék tehát zászlóra tűzhetné akár az egészségügyet, akár az oktatás ügyét, de akár egy olyan konkrét intézkedést is, mint például a pedagógusok fizetésemelése.
Egy másik, ennél nehezebb út az, ha az ellenzék, mint egység képessé válik olyan politikai alternatívát megfogalmazni és felépíteni, amely nem Orbán Viktorhoz méri magát. Nem ismételhetjük elégszer: április 3-án megbukott az a szemlélet, amely az ellenzéki politikai ajánlatot öncélú és folyamatos orbánozássá züllesztette. Az új ellenzéknek képesnek kell lennie a kormánypártéhoz hasonló részletességű, átfogó világmagyarázat megfogalmazására, arra, hogy saját történetileg és morálisan hiteles narratíváját elmesélje. Meg kell határoznunk hazánk helyét a világban, és viszonyunkat Európához. Nyilvánvalóvá kell tennünk, mit válaszolunk a 21. század főbb kihívásaira. S mindezt úgy, hogy kilépünk a feltétel nélküli nyugati mintakövetés csapdájából.
Nem kell a múltba révedni, főispánokkal és vármegyékkel foglalkozni, történelmi sérelmekre rájátszani. A 21. században felerősödő globális problémák – a növekvő egyenlőtlenségek, a klímaváltozás, a robotizáció – mind olyan kérdések, amelyekre egy politikai közösségnek választ kell találnia, és e válaszokra alapozva kell a saját történetét felépítenie.
Ugyancsak az ellenzék előtt álló komoly, korábban is működőnek bizonyuló stratégia az EU-s szintű látványos és hatékony politizálás. Még ha az ellenzék az országos politikában nem is tudja ellátni a funkcióját, az Európai Parlamentben tevékenykedő képviselői révén továbbra is komoly hatással lehet Magyarország sorsára. Miért idegenkedne az ellenzék attól, hogy európai uniós szinten politizáljon, sőt, ha szívén viseli az eredendő magyar nemzeti érdeket, akkor ez bizony arra buzdítja, hogy használja az Európai Unió intézményeit a hazai politika megváltoztatására. Ilyen az EU-s pénzek hazahozatala a kormány megkerülésével, vagy épp a klímaváltozás elleni fellépés, amelyet a kormány a magyar társadalom érdekeivel ellentétesen folyamatosan akadályoz.
Ki kell emelkednie egy domináns pártnak az ellenzéki oldalon
Ezek a stratégiák persze eddig is az ellenzék rendelkezésére állhattak volna, de a hat-hét szereplő egymás innovatív ötleteit kioltó működése lehetetlenné tette, hogy bármelyik érvényesüljön. Egyetlen utat látok jelenleg e stratégiák megvalósulására: ha egy szereplő képessé válik kiemelkedni és tartósan uralni az ellenzéki térfelet, egy táborba rendezve a rendszerrel szemben álló pártokat, civil szervezeteket vagy épp a független polgármestereket. Ez eredményezne lényegesen hatékonyabb működést az ellenzéki térfélen, és magától értetődően teremtené meg a kormány alternatíváját. Nem véletlenül teszi egy napra a Fidesz az EP- és az önkormányzati választásokat: joggal tartanak attól, hogy egy-két szereplő megerősödése, a pálya letisztulása 2026-os győzelmüket veszélyeztetné. Ha visszatekintünk az elmúlt időszakra, a legnagyobb áldás a Fidesz számára az volt, hogy az ellenzék sosem vívta meg belső csatáit. Mitől s miért kellett volna a Fidesznek megrendülnie, mikor hat párt és egy külsős miniszterelnök koordinálatlan kampánya „fenyegette”?
Erről azonban nem a pártvezetők, hanem az ellenzéki választók döntenek. Bármit trükközik is a hatalom, azt a jogot nem veheti el tőlük, hogy kiemeljenek egy erős szereplőt, aki dominánssá válva, a politikai megújulást akadályozó kompromisszumkényszereken átlépve eséllyel hívja ki a kormánypártot 2026-ban. Erre a Momentumban van meg a legnagyobb potenciál. Meg vagyok győződve arról, hogy képes ilyen politikai erővé válni – ennek elősegítésében látom a magam dolgát a következő években.
A szerző politikus, a Momentum európai parlamenti képviselője, korábbi elnöke
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
