Nagyon régen volt, amikor én kezdő kémelhárító voltam. Az első „mesterem” a kémelhárításhoz helyezésem idején már úgy negyedszázada űzte ezt a mesterséget. Tőle olyasmiket is megtanultam, amiket sem a Rendőrtiszti Akadémia (RAK), sem a Rendőrtiszti Főiskola (RTF) állambiztonsági szakos tanáraitól soha nem hallottam. De nem azért, mert volt abban a mendemondában valami, hogy aki a gyakorlatban nem ismeri, nem tudja művelni a szakmát, az majd tanítja. Nem ezért! Azért nem tanították ezt, mert az állambiztonsági munkában szolgalelkűen követni kellett a hatalom politikai irányvonalát és annak időnkénti változásait is.
Az öreg mesterem szerint a titkosszolgálati munkában nem lehetnek barátok, akikkel válogatás nélkül akár minden titkunkat megoszthatjuk, mert ezekből a barátokból nagyon gyorsan ellenségek is válhatnak. S ugyanígy az ellenségekből is válhatnak barátok, de ki tudja, hogy meddig? Pedig az én nyugdíj – és a halál – előtt álldogáló őrnagyom talán nem ismerte az izraeli Moszad egykori vezetőjének, Meir Amitnak a titkosszolgálati alapelveit, miszerint „lehetnek titkaink a barátaink előtt is, és lehet olyan törekvésünk, hogy kikémleljük az ő titkaikat”. Világos beszéd: mindenki ellenség vagy potenciális ellenség, hiszen a legjobb barátból is képes a történelem a legádázabb ellenséget kreálni.
Később, a mindennapi kémelhárító munka során ezt a saját bőrünkön is megtapasztaltuk, amikor a megbonthatatlannak hirdetett béketáborból néhányan elkezdtek kikacsintgatni, majd a közös céloktól, törekvésektől, lépésektől elmaradozni. Ezek az országok – népi demokráciák – külön politikai utakon kezdtek el járni és nem a nagy Szovjetunió által diktált módszerekkel a szocializmust építeni. Volt köztük a Varsói Szerződés meg KGST tagja is. Talán a fiatalabbak már nem is tudják, hogy az 1990 előtti évtizedekben két nagy katonai szövetség állt szemben egymással, a NATO és a Varsói Szerződés. Utóbbinak az egysége bomlott meg, majd a szovjet példát követők és a külön utat választók távolodtak el egymástól, de annyira, hogy a konspiratív frontokon éles harcokat is vívtak egymással.
Mindez történt úgy, hogy a külvilág, főleg a valóságos fő ellenség ne tudjon ezekről a titkos csatározásokról. Szemérmesen nem a nevükön neveztük ezeket a különleges ellenséges országokat, hanem egy fedőszámmal jelöltük őket, úgy mint X-200 vagy X-300, stb. Folyt velük kapcsolatban a kölcsönös hírszerzés és a kémelhárítás is. Közben persze a nagy titkolózáson valószínűleg az egész világ egyéb titkosszolgálatai jókat nevetgéltek. Ha akárhol ebben a relációban véletlenül egy-egy kémügynök horogra akadt, azt nem nyilvánosan ítélték el és zárták börtönbe, hanem akadályozó-korlátozó intézkedésekkel vetettek gátat a további tevékenységének.
A legelső nyílt viaskodás köztünk és a jugoszlávok között robbant ki, amelyben az ÁVH és a határon túli megfelelője, az UDB a legaljasabb módszereket is bevetette egymás ellen. Napirenden voltak a határon való „ügynökátdobások”, oda s vissza alapon, sőt még emberrablásokra is sor került. A magyar kommunista vezetés a végsőkig élezte a háborús hisztériát, majd egyszer váratlanul nagy kibékülésre került sor, minek következtében a jugoszlávok 1956 októberében készségesen nyújtottak menedéket a déli megyékből oda menekült magyar ávéhásoknak. Majd jó egy évtized múlva bekövetkezett ezen a vonalon is az említett X-es állapot, amely eltartott egészen a rendszer megváltozásáig.
A hazai rendszerváltozás után hamarosan meghirdették titkosszolgálatilag is a körkörös védelem elvét. Alig néhány év telt el, amikor összeomlott ez a szisztéma. Jó néhány vélt ellenségből szövetségesek lettek, hosszabb távon a NATO-n belül fegyverbarátok is. Most meg néhol ismét dúl a viszálykodás, az egyik „körkörösünk” pedig véres háborút vív. Az átlag magyar pedig néha azt sem tudja, hogy mikor s kit kell sajnálni és segíteni, s kit kell megvetni. Alighanem a titkosszolgálataink is bajban vannak időnként a helykeresést illetően, ha követik a politikai cikkcakkokat. Az a gyanúm, hogy valójában nem is követik, mert már-már követhetetlen.
Mostanában az is gyakran elhangzik, hogy hiába küldik az ukránoknak a sok modern fegyvert, harckocsikat, vadászrepülőket, stb, mert ezek használatának kellően hatékony elsajátítása egy, néha két évet is igénybe vesz. Ha a nulláról kell indulni, egy hatékony és érdemi felderítés végzésére alkalmas hírszerző rezidentúra határon túli kiépítése ezzel szemben akár egy évtizedet is igénybe vehet. Összelapátolni össze lehet mindenféle külső titkos segítőket, de azokkal nem lehet messzire jutni a konspiratív frontokon. Jól kiválasztott, kellően kiképzett és némileg gyakorlott hírszerző ügynökök hálózatának kialakítása időigényes feladat. Ezért a legbiztonságosabb, ha egy kicsit ebben a mostani megbolondult világban minden ország bizalmatlanabb egy kicsit az eddigieknél és a felderítő munka, de az elhárító tevékenység során is, minden eshetőségre számít, és felkészül a saját biztonsága érdekében.
Van némi fogalmam arról, hogy a nyugati titkosszolgálatok miként viszonyultak az 1956-57-es magyar menekültáradathoz. Egyes korabeli becslések szerint a menekültek kihallgatása során sokkal több és értékesebb adathoz jutottak hozzá, mint a háború utáni évektől 1956-ig terjedő időszakban az ügynöki felderítésük során. Ha már el kell viselnünk ezt az iszonyatos népvándorlást, vajon hasznosítja-e valaki ezt a lehetőséget hírszerzési információk megszerzésére? Lehet emberségesen viszonyulni a jelenkori népvándorláshoz, lehet segítséget nyújtani a rászorulóknak, de ezen a téren sem árt a saját biztonságunk érdekében az észszerű bizalmatlanság.
