Karl Marx szerint a történelem elsőre tragédia, másodjára komédia – ezt a kijelentését a második Francia Császárság erőtlen pöffeszkedése láttán tette, szavai pedig különös aktualitást nyernek napjainkban, Oroszország visszasztálinizálásának éveiben, Putyin ugyanis nagyjából úgy viszonyul Sztálinhoz, ahogy III. Napóleon az eredetihez. Egy háború orosz módra való megnyeréséhez elengedhetetlen a terror: a Szovjetunió úgy tudta legyőzni a hitleri Németországot, hogy Sztálin olyan harapófogóba zárta a Vörös Hadsereget, amelyet keletről az NKVD osztagai, nyugatról meg a Wehrmacht és a Waffen SS alakulatai képeztek, s amelyből a vöröskatona egyedül Berlin felé vághatta ki magát. Vlagyimir Putyin ma erőlködve próbálja az államilag vezérelt terror intézményeit ukrajnai hadjárata mögé rendelni, de az orosz fiatalok tömeges parancsmegtagadása és dezertálása azt jelzi, hogy ez ennyire hirtelen nem megy, katonai magáncégek pedig aligha fogják megnyerni neki ezt a háborút – továbbra sem marad más választása, mint amit már évtizedes viszonylatban gyakorol: belülről kell aláásnia azt az Európát, amelyet gazdasági és katonai ereje híján meghódítani képtelen.
Az Orbán Viktor vezette Magyarország Vlagyimir Putyin Európai Unióba és NATO-ba ékelt szövetségeseként Európa elrablására készül. A megrekedt integrációt és Európa Oroszországnak való kiárusítását nemzetek Európájának keresztelte el, s az unió alapító atyáinak, Konrad Adenauernek és Charles de Gaulle-nak a vízióját az egységesülő Európáról veszedelmes lázálomnak bélyegzi. Arra a kérdésre pedig, hogy miért veszedelmes Magyarországra nézve az egyesült Európa, az egyetlen értelmes válasz az, hogy Orbán Viktor teljhatalmát veszélyezteti. Amikor a magyar miniszterelnök széles gesztusaival Magyarország nemzetállami szuverenitását védelmezi, valójában a maga szuverenitását félti Brüsszeltől: egy olyan Európának az akaratát, amilyenről Adenauer és de Gaulle álmodott, egy kelet-közép-európai önkényuralom nem vétózhatná meg lépten-nyomon, hogy minél hatékonyabban érvényesítse az Oroszországi Föderáció meg a Kínai Népköztársaság aktuális érdekeit.
Nem árt tisztázni, hogy az alapító atyák nem azért hozták létre Európa integrációjának tervét, hogy azt a rivális nagyhatalmak által pártfogolt tagállami önzés eltérítse vagy visszafordítsa. Bár Lengyelország kormánya is szabadságharcot vív Brüsszellel, de e mögött az ellenállás mögött legalább maga Varsó, nem pedig Moszkva áll. A magyar kormány nemzeti radikalizmusa azonban nem a lengyel, hanem a szerb modellt követi: Brüsszel elleni konfliktusát kifejezetten a Kremlhez fűződő baráti-elvtársi kapcsolatából vezeti le – ezt az Orbán-kormány ravasz pávatánca mögül a magyarok fülébe dübörgő tömegpropaganda fejezi ki minden kétséget kizáróan. Csakhogy Magyarország nem Szerbia: a szerbek fele még ma is cirill betűkkel ír és olvas, Szerbia pedig történelme során mindig is a Moszkvából diktált pánszlávizmus balkáni fészke volt – ezzel szemben a magyaroknak Oroszország az elmúlt két évszázadban két szabadságharcát fojtotta vérbe, hazájukat pedig negyven éven át tartotta megszállás alatt: Oroszországnak Szerbia természetes szövetségese, míg Magyarország a maga történelmi és kulturális identitása ellenében szövetkezik Moszkvával, ez pedig nagyon súlyos és szégyenletes különbség.
Most, amikor Olaszországban is hatalomra jutottak az EU-szkeptikus erők, melyek közül Matteo Salvini pártja, a Liga inkább a szerb–magyar külpolitikai irányvonalat, míg a Giorgia Meloni vezette Fratelli d’Italia inkább a lengyel típusú, atlantista nemzeti radikalizmust képviseli, egyre kevésbé halogatható annak az igénye, hogy Európa újra hitet tegyen önmaga mellett, vagy ha ez nem megy, akkor leszámoljon az integrációt illető ábrándjaival. Az Európai Uniónak ki kell nyilvánítania, hogy összesen két tagállama van, amely nélkülözhetetlen része az egységesülő Európának, az a kettő, amely útjára indította az Európa-projektet: Németország és Franciaország. Európa akármelyik egyéb tagállamának részvétele nélkül továbbra is Európa, ahogy a britek távozásától sem lett kevésbé az. Az Európai Uniónak a brexitből tanulva minél előbb meg kell alkotnia egy kiléptetési protokollt, mert az még sincs rendben, hogy a tagállamai kedvükre vétózzák és gáncsolják az érdekeit, s hajtják be ezért politikai és gazdasági jutalmukat Európa ellenségeitől. Az még sincs rendben, hogy egy tagállam simán kiléphet, ha akar, de bármit is tegyen, nem zárható ki az államszövetségből. Az a kormány, amelyik Brüsszelben meg Strasbourgban Európa erkölcsi és kulturális hagyatékának felszámolóit látja, az a kormány, amelyik tűzzel-vassal védelmezi a maga szuverenitását, Adenauer és de Gaulle álmát az egyesült Európáról pedig életveszélyes lázálomnak bélyegzi, az a kormány, amelyik megzsarolja a rábízott társadalmat, hogy válasszon a nemzeti és az európai identitása között, kezdjen el végre számolni az unióból való kizárás következményeivel.
Ha Európa továbbra is kizárólag gazdasági birodalomnak tekinti magát, és nem bír úgy cselekedni, mint egy politikai és katonai nagyhatalom, akkor nemhogy az ellenségeinek, de a szövetségeseinek, sőt még a saját tagállamainak a szemében sem lesz becsülete. Az Európai Uniónak ki kell nyilvánítania, hogy a nemzetek Európája a kontinens múltja, az Európai Egyesült Államok pedig a kontinens jövője, és amelyik társadalom az utóbbit veszedelmes lázálomnak látja, annak nincs is helye benne: bizonyára tárt karokkal várja az Eurázsiai Unió olyan gazdag kulturális örökséget ápoló tagállamai közt, mint Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán. Az Európai Uniónak ki kell nyilvánítania, hogy semmi keresnivalójuk nincs benne olyan tagállamoknak, amelyek csakis a fejlesztésükre szánt pénzek felszippantására áhítoznak, miközben önérzetesen tagadják az államszövetség értékeit. Nem szabad többé megkönnyíteni az unióban maradását azoknak a tagállamoknak, melyek kormányai csak jól járni akarnak Európával, de az európaivá válásukat következetesen elutasítják.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/41. számában jelent meg október 7-én.
