Kérem az olvasót, ne vegye értelmiségi köldöknézegetésnek, de beszélgessünk úgy a kisbetűs hatalom természetéről, hogy vegyünk hozzá példaként egy színészt, Hendrik Höfgent – fikciós alak, de azért elég ismert, Klaus Mann és később Szabó István (oh, utóbbi mily’ tragikus háttértörténettel, bár Klausnak sem volt olyan nagyon könnyű) őt használták allegória gyanánt, hovatovább elrettentő példaként. Az alapvetést ismerjük: a gyenge jellemű művész, ez a bizonyos Hendrik behódol a hatalomnak, és idővel még azt is elhiszi a Mefisztofelész-alakításáért rajongó, ámde a kultúra szó hallatán revolverét kibiztosító Tábornagynak, hogy így érdemes, hogy így kell, hogy csak így lehet, vagy valami ilyesmit, valamit biztosan hisz.
Amennyiben lefejtjük a Mephisto egyszerre tragikus és fájóan szatirikus történetéről a 30-as évek Németországának miliőjét (és miért is ne fejtenénk le, na ugye), akkor marad egy karcosan felskiccelt, szellemes és húsbavágó tanmese arról, ahogyan a romlott politikai elit uralma alá hajtja a művészeteket és azoknak művelőit – és kiváltképp igyekszik megnyerni magának a komolyabb tehetségeket (ez általában nem sikerül résmentesen, de aki marad, az is megteszi, a kultúra úgyis csak csillogó ékszer, amit mutogatni lehet, hogy nekünk ilyen is van). Aztán persze züllik a szcéna, egyre több a hamis politikai felhang és a tét nélküli, közönségbutító bulvár. A közízlés hitványságával történő takaródzás („ha ez kell a népnek, mit lehet tenni”) idővel a közízlés befolyásolásának, majd diktálásának tökéletes álcája lesz, ehhez pedig szükség van az alázatosan szolgáló kulturális munkásokra; akik velünk vannak, őket kell szeretni, akik nincsenek velünk, azok úgyse nagyon alkothatnak semmit, sivalkodásuk érdektelenné válik. Nyers erővel és tőkével kiszorítjuk mindazt, ami másmilyen, mint mi vagyunk. A hendrikek pedig kezdetben csak asszisztálnak ehhez, majd hajtómotorjai lesznek, egyre arrogánsabban és öntömjénezőbben, és itt véget is ér Mann vérgőzösen örök érvényű sztorija. Szomorú, függöny.
A nagy kérdés azonban az, hogy honnan jönnek ezek a hendrikek. Kényelmes volna naivan rebegtetni pilláinkat, és azt mondani (pardon, írni), hogy ugyan, hát meggyőződésből teszik, hiszen minden oldalnak megvannak a maga hívei, nincs itt semmi hitvány összeesküvés, miért ne lehetnének lelkesen támogató elemei akármelyik kurzusnak? Lehetni lehetnek, de sajnos valahogy mégis ledobja a valóság ezt a jószándékú értelmezést, ugyanis látjuk: többnyire a győzedelmes siker után bukkannak fel a hatalom környékén a párthű művész urak és művésznők, akár korábbi megnyilvánulásaik ellenére is. Mit tehetünk hát, az érintett művészek lelkének mélységeiben kell kutakodnunk – urambocsá’ megkockáztathatjuk, hogy leginkább a mellőzött és sértett alakok hajlamosak a Dicsőséges Nagyurak joviális ölelésébe szaladni. A tehetséges, de szabadelvű Hendrik Höfgent példának okáért visszahívják Németországba, és felajánlják neki az Állami Színház igazgatását – ő pedig boldogan elfogadja, és örül, hogy nem akarnak végezni vele korábbi liberális elhajlásai miatt. Mint egy gyermeklelkű szolga, aki rossz fát tett a tűzre, és a megbocsátás eufóriájában bármire hajlandó új gazdái szolgálatában. Ezzé teszi a művészeket egy cinikus és számító, erőelvű hatalom, ha ügyesen keveri a lapjait.
A hendrikek azért is veszélyesek, mert tehetségükkel, vitán felül meglévő képességeikkel, esetleg korábbról származó befolyásukkal tökéletes eszközt biztosítanak az őket magukat is lenéző rezsimek számára, hogy az „új igazságokat”, a nép hergelésére és letarolására szolgáló eszméket hirdethessék. Szinte mindegy tehát, hogy konkrét anyagi vagy összetett lelki háttér játszik közre: a hatalom kutyájává tett alkotó nem alkotó többé. Egy idő után meg sem várja, hogy felülről érkezzen a parancs: tudja ő azt nagyon jól, kivel nem szabad dolgozni, mit nem szabad mondani, kinek nem szabad pénzt juttatni. A hendrikek világában a folyamatos készenléti állapot, az öncenzúra kényszere és a leszegett fejű engedelmesség (azaz a saját maguk által megélt és tapasztalt, de a kormánypropagandába nem illeszkedő igazságok eltemetése) kényelmetlen lehet ugyan, de egyrészt végre van hová, kihez tartozniuk, másrészt erőfeszítéseik jutalmaképpen azért csak lepottyan egy színház, egy kuratórium, egy alapítvány, egy iskola, ilyesmik. Megéri kussolni, és érdemes a megfelelő pillanatban áldozati pózban széttárni azokat az egykor még erős és védelmező, mára satnya és elsorvadt, valódi cselekvésre képtelen karokat: „Én csak egy színész vagyok.”
Sokféle hendrikség létezik. Az egyik sértettségből épít magának brutális uralmat, a másik romlott cinizmusából kifordulva kacsint felénk egy kiemelt támogatás aláírása közben, a harmadik egyszerűen ostoba, és úgy hiszi, az úri valagak csókolgatása a karrierépítés természetes része („Mindig így volt, mindig így lesz, ilyen a világ, én sem örülök neki.”). Aki nem vesz részt a játszmában, az annyit is ér – tisztelhetik-szerethetik közvetlen kollégái vagy épp nézői, de idővel lemorzsolódik, megtépázott lélekkel és szanaszét vert egzisztenciával képtelen lesz versenyben maradni, szent hülyeként vérzik el, mártíromsága öt percig érdekes. Hendrik Höfgen története azonban még egy fontos vetületre felhívja a figyelmünket: nincs olyan művész-vazallus, egyetlenegy sem, aki nyomorult szolgaként, hitvány alárendeltként, kormányzati beszélő kellékként gondol magára. Így vagy úgy, a hendrikek megmagyarázzák tetteiket, többnyire még csak nem is saját boldogulásukkal (hiszen az önzés lenne), hanem közösségük, kollégáik, családjuk elemi érdekeivel. Ha pedig komolyan vesszük hazug – bár néha csupán kényszerből, önbecsapó módon hazug – szavaikat, elgondolkodhatunk, ki itt a főbűnös: a hajlékony gerincűek vagy azok, akik szakmányban hajlítgatják a gerinceket.
A szerző színházi rendező, színész, író, műfordító
