Amikor április 3-án éjjel 10-11 óra fele egyértelművé vált, hogy a Fidesz–KDNP megnyeri a választást, már csak azon izgulhattunk, a két kis párt (MKKP és Mi Hazánk) vajon bejut-e a parlamentbe. Nem sokkal később az is biztossá vált, hogy az MKKP (vagyis a kétfarkú kutyák) nem, míg a Mi Hazánk bejut. Ekkor jött el a kognitív disszonancia, ugyanis elkezdtem azért szurkolni, hogy legyen meg a kormánypárti kétharmad. Hogy miért? Azt gondoltam, az is jobb annál, mintha a kétharmad a Mi Hazánkon múlik. Azt gondoltam, hogy ha így elúszott minden, akkor a lúd legyen elég kövér ahhoz, hogy egyedül is meglegyen a kétharmad, hiszen ha nincs, akkor egy még szélsőségesebb párt kegyén múlhatnak a kétharmados törvények. Azt a képet, amiben Toroczkai László alkudozik Orbán Viktorral azon, hogy ki mit kér a másiktól, melyik kétharmados törvény megszavazásáért hány csendőrt kell felvenni Ásotthalmon, mindannyiunk szerencséjére nem kell most megnézzük, de a veszély fennáll, hogy a későbbiekben ezeknek az alkuknak is eljön az ideje.
Lehet, én vagyok pesszimista, de tartok attól, mit hozhat a jövő. A jelenlegi nemzetközi körülmények, válsághelyzetek elhúzódó gazdasági visszaesést hozhatnak. Eközben itthon az ellenzék lényegében megszűnt, az egyszerű szavazó, ha utálja is Orbánt, akkor sem szavazna le az ellenzékre, egyszerűen azért, mert az nincs. A mai nem elkötelezett pártszavazó, aki teszem azt április 3-án a Fidesz–KDNP-t támogatta, most nekiáll elemezni az áram- és gázszámláját. Elkezd kevesebb élelmiszert vásárolni, jobban megfontolja autóba üljön-e és egy idő után elkezd elégedetlenkedni. Elege lesz a megszorításból, a spórolásból, a folyamatos matekórából. Azt mondja majd, ez a kormány hibája is részben, úgyhogy nem támogatja tovább szavazatával Orbán Viktort.
Emberünk mit tehet? Gyanús, hogy aki korábban a Fidesz–KDNP-re szavazott, annak a jobboldali értékek nem idegenek. Az is gyanús, hogy jelenleg a parlamenti patkó pártjai – itt nekem az ellenzéki összefogás még egy – közül nincs nagyon más alternatívája, mint a Mi Hazánk. Nem azért, mert náci, rasszista, oltásellenes, összeesküvéselmélet-hívő, hanem azért, mert egyszerűen az elé tett étlapról nincs mit választania. A lecsó neki sok, benne minden vacak zöldség, nem kell. A narancsos libamájparféból most lett elege, mikor a löncshúskonzerv árát meglátta. A kétfarkúak pedig viccesek. A legtöbb szavazó szerint ennyi, viccesek. Ki az, aki erős üzenetekkel operál, aki komolyan vehető erőnek látszik (szeretne legalábbis nagyon annak látszani, ami igenis sikeres), akiről elhiszi a csak négyévente étterembe járó, hogy ez egy érdekes, eddig még ki nem próbált új íz, ami komolyan vehető, nincs tele sokféle zöldséggel, és nem is kerül annyiba, mint a libamájparfé. Ekkor fogja a kedves szavazó az x-et a Mi Hazánk neve mellé behúzni.
Ne értsen senki félre, nem gondolom, hogy a Mi Hazánk 30-40 százalékos párt lehet, de azt gondolom a 15-20 százalék akár bevállalható tipp, amennyiben a következő évek gazdasági válsága és a háború elhúzódik. A kormánypárt támogatottsága csökkenni fog. Szerintem az a réteg, amely nem biztos pártválasztó, nem magszavazó, az nekiindul új vezért keresni. Az önmagát demokratikus ellenzéknek nevezők közül választhat, de azok kicsik maradnak, ha nem együtt indulnak, lejáratódtak, nincs igazi vezető személyiségük, nincs koherens világképük, inkább hallgathatjuk őket vitázni, mint egyszerűen megfogalmazott azonnali válaszokat adni. Szóval kevesek. Valószínűtlen a következő választáson való erős szereplésük. A kétfarkúak sajnos viccpártként lettek elkönyvelve a legtöbbek fejében még akkor is, ha ma ez az állítás inkább nem igaz, mint igaz. Tőlük az a kis, de összetartó közösség, mely támogatja őket szavazatával, azt várhatja csak, hogy a parlamenti küszöb meglegyen. Ezt a választók is érzik, akik egy régi pszichológiai alaptétel szerint többnyire szeretnek a győzelemre esélyesek közül választani. Ennek a kritériumnak nem felel meg sem a „demokratikus” ellenzék, sem a kétfarkúak.
Most azt mondod, hogy a Mi Hazánk veszi át a hatalmat? Nem. Azt mondom, hogy a következő választáson eljöhet egy olyan helyzet, ahol a választó két racionális alternatíva közül választhat (persze az is racionális lenne, ha nem venne részt a választáson, de így nem is befolyásolja az eredményt, így a mostani fikciómat sem). Fidesz vagy Mi Hazánk. A Fideszt erősíti a kormányzati befolyása, amit 12 éve épít, az elkötelezett szavazói réteg, amit magáénak tudhat, továbbá a közéleti kérdések tematizálásának képessége. A Mi Hazánk viszont jobbról előzhet. Első parlamenti ciklusukat töltik, nincs kormányzati tapasztalatuk, ami most inkább előny lesz, mint hátrány, ők azok, akik nem Bicskéig, hanem Novoszibirszkig hosszabbítanák meg a kisvasutat. Radikális megoldási javaslataikkal gyors, egyértelmű válaszokat adhatnak, amelyre a kiábrándult, a válság hatásai miatt elégedetlenkedők valós alternatívaként tekinthetnek. Nem gondolom, hogy a többség, de ahogy már írtam, olyan 15-20 százalék szerintem akár még lehet is. Tovább erősíti a Mi Hazánkat a Fidesz kommunikációs politikája. Az a típusú ellenségkeresés, gyűlöletkeltés, azok a kirekesztő gondolatok, amiket a Fidesz a menekültválság óta használ, bizony rezonálnak a Mi Hazánk szavazótáborára. Azáltal, hogy a Fidesz a saját szavazói bázisát radikalizálja, lefektetheti a vörös szőnyeget a Mi Hazánk számára, amennyiben külső sokkok miatt a Fidesz-szavazók nem kívánnak Fidesz-szavazók maradni. A Fidesz saját kommunikációja akár vissza is üthet. Mert azt érdemes leszögezni, hogy Orbán nem kacsa. Lehet, hogy úgy beszél, mint egy fasiszta, lehet hogy úgy helyezkedik, mint egy fasiszta, és lehet hogy úgy is néz ki, mint egy fasiszta, de Orbán Viktor nem fasiszta. A Mi Hazánk viszont az.
Ugyan, szerintem ezt Orbán nem engedné, ahogy felemelte őket, le is taszíthatja. – mondja az olvasók többsége feltehetően. Biztos vagyok benne, hogy Orbán Viktor maga is erre játszik, de azt be kell látni, hogy ebben óriási a kockázat. Ahhoz, hogy ez igaz legyen, a Fidesznek kell erősnek maradnia, tehát feltételeznie, hogy a következő években az általa felhergelt tömegek a haragjukat továbbra is arra irányítják, amerre Orbán szeretné. Amennyiben ez nem így lesz, komolyan veszíthet támogatottságából. Tegyük fel, hogy a Fidesz megnyeri a következő választásokat, azonban nem lesz egyértelmű parlamenti többsége. Mi van akkor, ha koalícióra kényszerül a kormánypárt? Ki lehet koalíciós partner. Nos, itt sajnos nincs négy válaszlehetőség, csak egy. A Mi Hazánk. Márpedig annál veszélyesebb dolog a Fidesz hatalmára nézve nincs jelenleg, mint ez a párt. Amennyiben koalícióra kényszerülnének, akkor a Fideszt állandóan zsarolni lehetne belülről. Lehetne még radikálisabb irányba tolni a kormányzatot, hiszen ennek alapot adott a korábbi kormánypárti kommunikáció. Aztán az emberek egy idő után azt éreznék, te nézd már, ez a Toroczkai tudja, mondja, nem tököl, nincsenek félmegoldásai, fiatalos, lendületes, de az Orbán megöregedett, az már nem olyan, mint régen. Leszalámizhatná belülről a Fideszt a Mi Hazánk egy koalícióban. Jelzem, ez csak a magam fikciós gondolata a jövőre, amiben nagy szerepe van annak, hogy komoly társadalmi elégedetlenségre számítok mind a kül-, mind pedig a belpolitikában.
Egyébként valami hasonló zajlott le politikai értelemben a második világháborút megelőző években is, amikor a kormány, illetve Horthy az erősödő szélsőjobb vitorlájából úgy akarta kifogni a szelet, hogy engedményeket tett, antiszemita vezetőket nevezett ki, vagy antiszemita törvényeket alkotott. Ennek nem az lett a következménye, hogy a szélsőjobb meggyengült, hanem éppen ellenkezőleg. Kapóra jött nekik. A társadalom radikalizálódott, a belső és a külső válságokra adott társadalmi reakciók egyre erősebbé tették a szélsőjobbot, amely végül a nyilaskeresztesek hatalomátvételében csúcsosodott ki. Természetesen ezer és egy okot lehetne még a nyilasok hatalomátvétele mögött megtalálni, de az őket megelőző kormányzat politikája is hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom egy jelentős része vallotta magát szélsőjobboldalinak a Horthy-korszak végére.
Ne legyen igazam. Legyen igaza most inkább Orbánnak, hogy képes lesz az általa gerjesztett haragot mindig olyan irányba csatornázni, hogy az ne a Mi Hazánkat erősítse. Nem hiszem, hogy képes lehet erre, nem hiszem, hogy a társadalomban az elmúlt évtizedben kialakított radikalizmus nem fog visszaütni ránk, de hátha. Ma ezt kell remélje mindenki, aki nem akarja a Mi Hazánkat jelentős pártként látni a magyar politika jövendő éveiben, mert más esély nem marad lassan, csak az, hogy ebből a kettőből (Fidesz és Mi Hazánk) a kisebb rossz csatornázza be a radikálisokat.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
