Mielőtt bárki is örömtüzeket gyújtana, hogy a katasztrofális helyzetben lévő hazai állatvédelem körülményei egycsapásra megjavultak volna, ki kell ábrándítanom a reménykedőket: a regnáló hatalom továbbra is megelégszik a látszat fenntartásával, mintha tenne valamit.
Nos, az állatvédelmet éppen ez teszi baljós példává most, amikor minden áldott nap elhangzik egy-két miniszteri bejelentés, hogy bölcs kormányunk mennyi és milyen törvényjavaslattal igyekszik megfelelni az EU elvárásainak. (Azt csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a beígért és már be is indított „törvényhozási dömping” lényegében annak is beismerése, hogy eddig valóban elsinkófálták a támogatások jelentős részét.)
Visszatérve eredeti mondandómhoz: miért is tartom vészjósló példának az állatvédelem ügyét? A válasz egyszerű: mert minden törvény csak annyit ér, amennyit be tudnak (vagy be akarnak!) tartani belőle. Márpedig az 1998. évi, 2011-ben módosított állatvédelmi törvény tavaly nagy dérrel-durral beharangozott szigorítása pontosan mutatja, hogy pusztán egy jogszabály léte – a végrehajtásra irányuló valós akarat és a megvalósításhoz szükséges feltételek biztosításának hiánya esetén – semmit sem ér. Konkrétan: hiába van – Ovádi kormánybiztos szavaival élve – „európai színvonalú” állatvédelmi törvényünk, amelynek segítségével – Varga miniszterasszony szerint – a magyar állatvédelem hamarosan „Európa élvonalába” kerül, a törvény betartása és betartatása érdekében semmi nem történt: az állatkínzási ügyekben már a helyi rendőr és/vagy jegyző is igyekszik tudomást sem venni a bejelentésekről, vagy elfektetni az esetleges írásbeli feljelentéseket, éppen úgy, mint sok esetben az ügyészségek is. Ha pedig nagy ritkán egy-egy ügy mégis a bíróság elé kerül, a széles nyilvánosságot megdöbbentő, csekély büntetést (többnyire pénzbírságot, legfeljebb néhány hónap felfüggesztettet) szabnak ki.
A végeredmény: kétségtelenül van egy törvény, amellyel lehet dicsekedni, lehet bizonyítani a jó szándékot, de amelynek következtében minden maradt a régiben.
Az EU nagyon szigorúnak tűnik, amikor nem elégszik meg az orbáni ígéretekkel, és amikor határidőt szab a változásokat célzó törvények benyújtására-elfogadására. De senki ne ringassa magát olyan illúziókba, hogy a jogszabályok szigorítása önmagában bármit is jelent. A rendőrség-ügyészség eddig is vizsgálhatta volna a korrupciógyanús ügyeket, a szembeötlő túlárazásokat, a kétméteres kilátókat… Ha a NER-elit kevésbé lenne szemérmetlen és pökhendi, eddig se lett volna egyetlen egyajánlatos közbeszerzés sem, hiszen indulhatnak ketten-hárman, s nyerhetnek felváltva
Ahogy a „nemzeti tőke” képviselői eddig sem aggódtak különösebben a „független” rendőrség és a „független” ügyészség kutakodásaitól, úgy nem kell aggódniuk a jövőben sem a kormány által felállítandó – természetesen „független” – korrupcióellenes hivataltól sem. Pedig az ország (ha úgy tetszik: a nemzet) érdekét mégis csak az szolgálná, ha az EU-s támogatások az egészségügybe, oktatásba, energia- és vízgazdálkodásba, környezetvédelembe áramolnának, nem pedig egy szűk családi-baráti-üzlettársi kör zsebébe.
November 19-ig a szükséges törvényeket el lehet fogadni, de hogy a gyakorlat ténylegesen megváltozik-e, csak hónapok-évek múltán lesz majd megítélhető.
