Mérő Lászlónak a Magyar Hang számára adott interjújában hangzik el egy olyan mondat, amit nem lehet elégszer és elég hangosan ismételni, mert talán soha nem volt annyira aktuális, mint manapság. „Ne vakítsuk el magunkat, nem minden fekete és fehér.” Igen, ebben a mondatban egyértelműen bele van foglalva, hogy aki ilyen leegyszerűsített módon tekint a világba, és ilyen alapon hozza meg a döntéseit, arra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy széles látókörű. De ezerszer leírtuk már, hogy nincs új a nap alatt, nem csak most szembesülünk ezzel a látásmóddal. Talán a legismertebb drámájában már Shakespeare is említi ugyanezt a problémát: „Nincs sem jó, sem rossz, csak a gondolkodás teszi azzá” – mondja a dán királyfi két udvaronc barátjának. Úgy tűnik, négyszáz esztendő sem volt elég ahhoz, hogy ezen a téren előbbre jussunk.
Az emberek többsége továbbra is hajlik arra, hogy így lássa a környezetét, mert ez így sokkal egyszerűbb és kényelmesebb. Két csoport: ezek a jók, ezek meg a gonoszak – s magam dönthetem el, hogy kit hova, melyikbe sorolok, vagyis ítélkezhetek is, ami egekig hizlalhatja az egómat. Így aztán minden hasonló módon gondolkodó számára kialakulhat egy sajátos világkép, amihez ragaszkodik, ami értékrend a számára. Ebben hisz, mert ezt sulykolják számára a médiumok is, így nem kell gondolkodni, mert az olyan fárasztó és komplikált.
Néha beszélgetek egyes kormánypárti szavazókkal, és döbbenten hallgatom a bevett kliséket, az ócska közhelyeket, a lecsupaszított gondolatokat. S ez a mentalitás átszövi ezeknek az embereknek a mindennapjait, ennek alapján hozzák meg a döntéseiket, ennek következtében jött az április 3-i „meglepetéscsomag” az immáron negyedik kétharmad. Sajnos hinnem kell azoknak, akik azt mondják: ha marad ez a tudati szint – bár megbicsaklik a kezem, amikor ezt a kifejezést használom –, akkor négy év múlva nyugodtan „bízhatunk” a négyötödben is.
Ezt tapasztalom korunk egyik kifakadt fekélyének a megítélésében is, és nem csak honi viszonylatban. Úgy tűnik, a világ jelentős része azt harsogja, hogy a gonosz oroszok megtámadták a szegény ukránokat, és a 21. század katasztrófája, ami jelenleg Ukrajnában zajlik. Igen, ez így roppant egyszerű és érthető álláspont, vannak az ördögök, és vannak az angyalok, és ennek a nézetnek vetek alá minden megnyilvánulást, minden cselekedetet. Tiszta és világos a képlet.
Szeretném rögzíteni, hogy én – bármennyire is igyekszem figyelemmel kísérni az eseményeket – nem tudok állást foglalni. Tudom, ezért mindkét oldalról megköveznek, mert hogy képzelem én ezt… de vállalom. Igyekszem kellő távlatból szemlélni az eseményeket, és nem érzelmi alapon dönteni – amire alaposan rájátszanak a médiában, ezt mindenki láthatja. Az első és legfontosabb kérdés, amit föl kell tenni: Cui prodest? Ugye, tudjuk, hogy ez a döntő szempont azóta létezik, amióta embernek mondhatjuk magunkat a Földgolyón. Szóval: Kinek az érdeke? Kinek fontos?
Nem szeretnék részletekbe belemenni, ezzel kapcsolatban úgyis megvan már mindenkinek a maga által kidolgozott(?) állásfoglalás, és abból szubjektív okok miatt nem fog engedni. Bennem mindössze egyetlen, nyugtalanító kérdés dolgozik már hetek óta: vajon a nyugati hatalmak csupa szívjóságból szállítják Ukrajnának dollármilliárdokért a fegyvereket? Humanitárius szempontok alapján? Vagy talán olyan szempontok is fölmerülnek, hogy a megtelt raktárakból el kell használni az ott tárolt fegyvereket, mert a hadiipar nem állhat le, hiszen sokmillió embernek adnak munkát? Egy újonnan kifejlesztett autót ki lehet próbálni a tesztpályán, de mi a helyzet az újonnan kifejlesztett fegyverrendszerekkel? S mielőtt bárki is egyoldalú elhajlással vádolna meg, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez a másik oldalra ugyanúgy vonatkozik! Szóval: Cui prodest?
Vegyük már végre észre: a világ nem csak fekete és fehér! Nem csak jók és rosszak, szépek és csúnyák, nagyok és kicsik élnek ezen a csodálatos bolygón! Igazából akkor lenne szörnyű az életünk, ha ez így lenne. Az orosz-ukrán konfliktust próbáljuk meg árnyaltan, minél több szempontból nézni, próbáljuk megérteni az indítékokat, mert roppant nagyot tévedünk, ha csak az érzelmeinkre hagyatkozunk, és a médiumok által ránk zúdított szörnyű képek alapján foglalunk állást.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
