Harag (ira) – A Fidesz és Orbán hét főbűne, 3. rész

A düh, a harag a politikai ellenfelek ellenségként kezelése, a velük nem egy állásponton lévők totális meg nem értése és ignorálása a kezdetektől egyik fontos jellemzője a 2010 utáni Orbán-rendszernek. Orbán Viktor és a Fidesz kommunikációjában azok, akik nem követik mindenben a vezér irányvonalát, nem szimplán más politikai véleményen lévők, hanem maguk a nemzetveszejtő patás ördögök. 2010 előtt is jelen volt ez az attitűd, de inkább csak egyes radikális fideszes politikai holdudvarlakók retorikájában. 2010 után azonban a kormányzati kommunikáció ráerősített erre a hozzáállásra, és szép lassan elfogadottá tette a teljes fideszes táborban.

Jegyezzük meg, mert idetartozik:

a miniszterelnök sokszor hangoztatott „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” bonmot-ja egyáltalán nem keresztényi értékekre vall.

Hiszen Jézus Krisztus éppen arra tanított bennünket, hogy amennyiben az adjonisten nem szívélyes, a mi fogadjistenünk akkor is az legyen. A miniszterelnök ezt az adjonisten-fogadjisten általánosító beidegződést arra használta, hogy primitív faragatlanságainak szabad folyást engedjen. Márpedig amennyiben egy miniszterelnök az Országgyűlés nyilvánossága előtt lebuzizhat egy ellenzéki politikust (hogy csak egyet említsünk a megannyi közül), mennyivel inkább feljogosítva érzik magukat a hétköznapi polgárok, hogy még ennél is súlyosabb alpáriságra ragadtassák magukat.

Orbán és csapata 2013 márciusában kezdte meg Magyarország politikai berendezkedésének átalakítását autoritárius rendszerré. Ekkor, az Alaptörvény negyedik módosításakor vállalta fel Orbán Viktor először nyilvánosan, hogy hajlik az antidemokratikus megoldások felé. Ekkor a Fidesz beemelte az Alaptörvénybe a cinikus „záró és vegyes rendelkezések” címszó alatt a korábban külön jogszabályként az Alkotmánybíróság által megszüntetett törvényeket. Így gyakorlatilag „kikapcsolta” az Alkotmánybíróságot. Tudom, hogy ez ma, amikor fegyveres katonák járőröznek városaink utcáin, amikor a Fidesz éppen időbeli és más korlát nélküli teljhatalommal járó felhatalmazást kap a koronavírus-járványra hivatkozva, és amikor újságírókat fenyegetnek öt évig terjedő szabadságvesztéssel, apróságnak tűnhet ez a hét évvel ezelőtti momentum, ám úgy vélem, fontos megnevezni az orbáni önkényuralom kezdőpontját.

És ha már önkényuralom és koronavírus: játsszunk el a gondolattal, mennyivel „engedékenyebb” volna most, 2020 márciusának végén a magyar társadalom a Fidesz által kért többletjogosítványok kapcsán, ha az elmúlt tíz évben nem mindig a legrosszabb szcenárió valósult volna meg, amikor a Fideszről és a jogállamiságról volt szó. Közhely, de valóban úgy főzte meg a Fidesz az ő önkényuralmi lábasában a magyar társadalmat, mint a békát szokás. Mi, magyar békák észre sem vettük, de szép lassan felforralták a vizet a lábasban, amelyben üldögélünk. Tegyük fel, hogy teljesen jogos volna (szögezzük is le gyorsan, nem az) a Fidesz azon igénye, hogy kapjanak mindenféle korlát nélküli teljhatalmat, de a magyar társadalom (és a parlamenti ellenzék) immunrendszere az elmúlt tízéves rossz tapasztalatok miatt ezt elutasítja. Akkor ki hibás? A lábasban minket megfőző Fidesz vagy a békák?

Egészen megdöbbentő eredményre juthatunk, ha számba vesszük, hány belső és külső ellenség ellen irányult a Fidesz haragja (és irányította hívei haragját) az elmúlt tíz évben. Kezdetben vala a Nemzetközi Valutaalap ellen folytatott dühös hadjárat, amelyben ugyan az ellenség, az IMF nem is volt hadviselő fél, de ettől a Fidesz nem hagyta magát zavartatni. Majd jött a többi ellenfél is szépen sorban: Brüsszel (lánykori nevén az Európai Unió), az egy kalap alá vett bankok-multik, a civil szervezetek, majd Soros, Sargentini, Manfred Weber, a migránsok, az ENSZ, végül 2020-ban a börtönviseltek-cigányok (sőt, a börtönviselt cigányok). Fontos eleme volt ezen háborúknak a szómágia.

Gondosan megtervezték a finkelsteini boszorkánykonyhában (Habony ehhez egyedül kevés lett volna, mint falusi lakossági fórumon az ibizai minőségű kokain), hogy minden olyan ellenségnév helyett újat kell találni vagy kreálni, amely netán kicsinyke pozitív képzelettársítással is bírna. Így lettek a civil szervezetekből „NGO-k”, az Európai Unióból „Brüsszel”, a börtönkártérítésekből „börtönbiznisz” és így tovább. Ezeket az új nyelvi leleményeket aztán negatív tartalommal töltik fel (és persze olyat választottak, amelyet eleve könnyű ilyennel megtölteni).

Ebből a sorból a messze legsikeresebb projektjük a migráns szó kifacsarása és negatív tartalommal megtöltése volt. Aki Magyarországon élt az elmúlt tíz évben, annak nem kell magyarázni, mennyit hozott ez az apróságnak tűnő nyelvi lelemény és annak továbbgörgetése Orbán boszorkánykonyhájára.

Az elmúlt évtized első tényleges ellenségénél, egy vírus feltűnésénél azonban máris felsült az orbáni hadviselés. Ők ugyanis olyan ellenségekre készültek, akiket vagy amelyeket saját maguk teremtettek. Orbán Viktor kormányzásának évtizede éppen arról szól, hogy a valós kihívások a szőnyeg alá lettek seperve, tényleges kormányzás nem történt. Ezért érte váratlanul rendszerüket egy valós és jelentős probléma megjelenése „ante portas”.

Kezdeteben olyan ellenségeket választott a Fidesz haragja tárgyául, akik leginkább nem is akartak háborúzni,

mert nem háborút viselő félként, hanem partnerként tekintettek a Fideszre, avagy a magyar államra. Később már az sem jelentett gátat, hogy a magyar társadalmon belüli ellenségekre „lőjön” a kormányzat, ráadásul olyanokra, akik nem tudnak „visszalőni”. Gyalázatos, hogy a Fidesz 2020 elején megtalálta a magyarországi cigányokat, és ellenpéldául állítja a keményen keccsölő magyar kisemberekkel.

Hogy mennyire mindennapi, elfogadott része lett a Fidesz és tábora kultúrájának a gyűlölködés, könnyen lemérhető a fideszes és a közszolgálatinak nevezett fideszes televízió-műsorokban folyó lincselésből.

Ez is igazolja azon, korábban tett megállapításomat, hogy egy szélsőséges szubkultúra ejtette foglyul és falta fel fokozatosan a magyar jobboldal kultúráját. (Ahhoz hasonlóan, ahogy a világ más országaiban, köztük az Egyesült Államokban is történt ez.) A konzervatív hagyományokból nem következik az ezen műsorokban folyó szélsőséges beszéd és erőszak. A konzervatív és kereszténydemokrata politikai kultúra ezt mindig is elutasította. Persze mit is várhatunk attól a rendszertől, amelynek egyik önjelölt, de jól helyezkedő főideológusa Antonio Gramsci olasz szélsőséges kommunista filozófus tanainak befogadását tekinti üdvösnek a magyar jobboldal számára!

Olyan televízió-műsorok tartoznak az említettek közé, mint például a HírTv-nek a Bayer Show, a Sajtóklub, a Troll, a Keménymag című botrányos adásai vagy az M1 csatorna Világ című műsora, amely a bíbíszí-alapelvek legfontosabb magyarországi műhelye, a láng őrzőjével, Bende Balázzsal a fedélzeten, aki arról híresült el a közelmúltban, hogy több ideig bírja isteníteni Orbán Viktort egy levegővel, mint Szaniszló Ferenc és Bakos Zoltán együtt.

Ezen zsurnalisztikai csúcsteljesítmények közös jellemzője, hogy a politikai ellenfeleknek nem a véleményével vitatkozik, hanem például a nevükkel „viccel”, vagy valamely külső tulajdonságukból gyártanak alpári jelzőt. Az adások azzal telnek el, hogy közönségességgel jól fűszerezve, szekunder szégyent kiváltó „humorral” gyaláznak embereket leginkább a kinézetük okán. Kócos ember nem mondhat igazat. So konzervatív, such keresztényi szabadság!

Egészen megdöbbentő, amilyen szennycunamit kell kiállnia a kormánnyal egyet nem értő aktivistáknak, újságíróknak a túlhatalomtörvényként elhíresült jogszabály okán. Pedig egy aktivista még csak nem is politikus, nem szavazott a javaslatról. Mégis felkoncolással fenyegetik például Lukácsi Katalint. Arról nem is beszélve, hogy a Kocsis Máté–Gulyás Gergely-esztrádpáros előhúzta a bűvészcilinderből, hogy mit ad isten, mégis volt megoldás (nem is egy) a túlhatalomtörvény házszabály szerinti tárgyalásáig is, hogy érvényben maradjanak a rendkívüli intézkedések.

Akkor ki is veszélyeztette eddig a magyarok biztonságát, és ki csatornázta az alapfokú jogi tudás nélküli emberek dühét az ellenzéki honfitársaik ellen? Az, aki nem tett meg mindent azért, hogy a kormányzati felelőssége tudatában biztosítsa: időben összehívják az Országgyűlést, és egyszerű többséggel meghosszabbítsák a veszélyhelyzetet, az eddigi rendelkezéseket hatályban tartatva, hanem ragaszkodott ahhoz, hogy egy teljesen új jogszabályt alkossanak erre (amit, ha időben beterjesztenek, el tudták volna fogadni normál ügymenetben az ellenzék nélkül is), vagy az, aki nem akart korlátlan, határidő nélküli rendkívüli hatalmat adni Orbán Viktornak? A válasz egyértelmű, a harag, a becsatornázott gyűlölet mégis marad.

Engem is fenyegettek már meg a véleményem miatt a megölésemmel, a megkínzásommal és hasonló finomságokkal dühös Fidesz-hitű polgártársaink. Ezt én tudom a helyén kezelni. És végül is nekem lett igazam: a fenyegetéseket nem váltották be: még nem gyilkoltak meg, hiába ígérték. De miért kellene ezt mindenkinek tolerálnia, miért kellene az ország egyik felének magasan tartania a tűrésgátját, és elviselnie, hogy a másik fele folyamatosan gyalázza és kíméletlenül alázza?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/13. számában jelent meg március 27-én.

A sorozat további részeit itt találja: http://hang.hu/tag/a-fidesz-es-orban-het-fobune/

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/13. számban? Itt megnézheti!