Restség (acedia) – A Fidesz és Orbán hét főbűne, 4. rész

„S te lusta, meddig akarsz még
heverészni? Mikor akarsz végre
fölkelni álmodból?”
(Példabeszédek könyve, 6,9.)

A Fidesz és annak örökös miniszterelnöke jelentősen elkanyarodott politikai közösségük krédójától. Ahogy azt a kormány (egyik) agytrösztszervezete, a Századvég Alapítvány kuratóriumának elnöke, G. Fodor Gábor 2015 februárjában egy interjúban elkotyogta, a polgári Magyarország ideája csupán politikai termék volt a Fidesz számára, ugyanúgy volt politikai termék a Fidesz által magára festett keresztényi harci máz.

(Kitérő. Magyarországon az agytrösztök – think tankek – is unortodox módon viselkednek. Egyrészt ezek a szervezetek nem politikai aktorok a nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban, hanem sokkal inkább tanácsaikkal alakítják a politikai életet. Ezeket a tanácsokat aztán vagy megfogadják a tényleges politikai aktorok, vagy nem. Olyat, hogy egy think tank a napi politikai élet szereplőjeként lépjen fel, nem látunk a Fidesz Magyarországán kívül. És még egy fontos különbség. Hazánk – nyugati – határain túl ezek a háttérszervezetek nem az állam pénzéből látnak el pártpolitikai feladatokat, hanem a pártok pénzéből teszik ezt. Az, hogy a Századvég súlyos költségvetési milliárdokért a Fidesz politikai sikereit támogatja, maga a színtiszta lopás. A G. Fodor vezette alapítvány két feladatot is ellát, ebben is unortodox. Egyrészt nyilvános kutatásaival, közleményeivel aktívan befolyásolni igyekszik a magyar közvéleményt, másrészt nem publikus kutatásaival a Fidesz hatalmi érdekeit szolgálja, adófizetői pénzből, a nem Fidesz-szavazó adófizetők pénzéből is.)

Amikor a Fidesz identitása bajba kerül, meginog, előveszik a kereszténykártyát, arra hivatkoznak, hogy nem azért kell a támogatóiknak összezárniuk mögöttük, mert igazuk van egy bizonyos társadalmi kérdésben, hanem egyszerűen azért, mert ők keresztények.

Ez az ultima ratio, amely után szerintük már nincs is helye a részletekbe menő vitának. Miután a 2014-ben a NER rendszerének definiálására a kormányfő által bevezetett „illiberális demokrácia” kifejezésről bebizonyosodott, hogy lejárt szavatosságú politikai termék lett, és kínossá vált annak használata, 2019-ben Orbán ismét magára öltötte a keresztény sminket, és a keresztény szabadság eszméjével azonosította rendszerét.

De nevezhető-e keresztény(i)nek az Orbán Viktor által kiépített politikai miliő? Könnyedén megválaszolhatja ezt bárki, aki végiggondolja, milyen mindennapokat élünk tíz éve. A folyamatos gyűlöletkeltés a különféle társadalmi csoportok ellen semmiképpen nem illethető ezzel a jelzővel. Szem előtt szükséges tartanunk, hogy a Fidesz attitűdjét az határozza meg bármilyen kérdésben, hogy az mennyire hasznos számára. És „hasznos” alatt minden esetben két dolgot kell érteni: zavartalanul folytatható-e az ország és a polgárok javainak eltulajdonítása, valamint, megtartható-e a hatalom. (A hatalom megtartása persze elsősorban megint csak a lopás zavartalansága miatt fontos.)

A jóra való restség bűnébe esett például akkor is a Fidesz és elnöke, amikor 2011-ben úgy döntött az Orbán-kormány, hogy átalakítja a megváltozott munkaképességűek ellátórendszerét. Ez volt az az intézkedéscsomag, amelynek következtében rokkantnyugdíjas polgártársaink tízezreinek megalázó procedúrán átesve kellett bizonygatniuk, hogy teszem azt, ők tényleg nem tudnak járni. Húszezer magyarról „állapította meg” az az állam, amelynek védenie, támogatnia kellene őket, hogy egészségkárosodásuk mértéke nem éri el azt a szintet, amely a továbbiakban ellátásra jogosítaná őket.

Az már csak a hab a narancssárga tortán, hogy az Alkotmánybíróság 2018 novemberében megállapította, hogy a kormány megszegte az Emberi Jogok Európai Egyezményét azzal, ahogy elvette a rokkantnyugdíjasok juttatásainak nagy részét. Az Alkotmánybíróság akkor kötelezte az Országgyűlést, hogy 2019. március 31-éig úgy módosítsa a törvényt, hogy az ne szegje meg a nemzetközi egyezményt. A parlament és a kormány azonban a határidőig nem tett semmit. Ez volna a keresztényi szabadság ethosza által vezérelt ország? Minden magyar felelős minden magyarért? Senkit nem hagyunk az út szélén? Miképp veszi egy politikai vezető magának a bátorságot, hogy a keresztényi jelzőt aggassa magára, aki így bánik (el) a legelesettebb polgártársainkkal?

A Fidesz, ha politikai érdekei úgy kívánják, bármely magyar társadalmi rétegre ráront.

Amikor már azt jelentették nekik az említett agytrösztök, hogy nem lesz számukra politikailag káros a cigányok ellen uszítani, akkor ezt is megtették, minden keresztényi erkölcsi aggály nélkül. A „munka nélkül milliókhoz jutó” romák képe éppen elég plasztikus volt ahhoz, hogy felhasználják politikai céljaik érdekében. Ez túl vonzó volt ahhoz, hogy ne használják ki, és ne a legsötétebb ösztöneinkre akarjak hatni. Amikor méréseik azt igazolták vissza, hogy a cigányok többsége így is-úgy is rájuk szavaz, míg ezzel párhuzamosan újabb társadalmi csoportokat nyerhetnek meg politikájuk támogatóiul, ha nyíltan uszítanak a roma honfitársaink ellen, a miniszterelnök 2020 elején nem átallott személyesen is részt venni a felbujtásban.

Polgári Magyarországot, az egyéni felelősségvállalás Magyarországát építeni munkás, tekintélyes feladat volna. Az egy igazi, korszakos államférfi után kiált.

Orbán Viktor és pártja azonban a 2002-es vereség traumájából azt tanulta meg, hogy a magyarok többsége inkább kádári Magyarországot, a mutyik, az uram-bátyám, a gyűlölködés országát szeretné, az lakájosabb számára.

Mivel hatalmat akart, ezért a Kárpát-medence III. Richárdjaként „úgy döntött, hogy gazember lesz”. Azért egy újabb kis kitérő erejéig tekintsünk magunkba, mi, alig tízmilliónyian, és lássuk be, hogy a XX. század annyira megtépázta nemzetünk gerincét, hogy valószínűleg célravezető volt a cinizmusát a farzsebből előhúznia Orbánnak, és a magyarok rosszabb énjére kezdett el apellálni. Szinte az egész előző évszázad, de különösen a Kádár-rendszer arra kondicionálta ezt a nemzetet, hogy az ügyeskedés, az okosba’ megoldjuk, a kiskapuk Magyarországa legyen az érvényesülés útja. És mivel valóban van egyfajta ötletes magyaros észjárás (talán a nyelvünk különleges struktúrája, talán más az oka?), elkezdtük ezt a magyaros gógyit a szabályok kijátszására, az egymás becsapására, a szolidaritás életünkből való teljes kizárására használni ahelyett, hogy előnyként felfogva gondolkodásmódunkat, azt tisztességes módon és tisztességes célokra használjuk.

A rendszerváltás jelenthette volna azt a fordulópontot, amikor még talán visszafordulhattunk volna ezen a szakadékba vezető úton. Merthogy a folyamatosan a szőnyeg alá söpört problémák egyszer csak porfelhővé állnak össze. Ahhoz azonban államférfiak kellettek volna, hogy megállítsuk, és jó ügyekbe csatornázzuk be a magyarok energiáit.

Most, tíz év Orbán-kormányzás után ismét oda jutottunk el, ahova az érett Kádár-rendszerben. Aki kussol, annak dobnak pár csontot az urak az ebédlőasztaltól, de tényleg kussolni kell. Persze a zsíros falatok csakis nekik, a hatalom embereinek jutnak.

Hát miképpen lehetne ezt keresztény szabadság rendszerének neveznünk anélkül, hogy ne szakadna ránk az ég? Orbán Viktor a könnyebb, kényelmesebb, egyszerűbb utat választotta akkor, amikor a kétezres évek ellenzékben töltött nyolc éve alatt elhessegette magától a polgári Magyarország gondolatát, majd kormányzása elmúlt tíz éve alatt szőröstül-bőröstül felfalta ezt a csodálatos országot, amelyet vagyok olyan szerencsés, hogy a hazámnak nevezhetek.

Miképp azonosíthatnánk ezt, ha nem a jóra való restség főben járó bűneként? Orbán Viktor és kormánya érzéketlen olyan problémák iránt, amelyek nem járnak számukra politikai előnnyel. Azon társadalmi rétegek, amelyek nem tartoznak a célcsoportjukba, nem számíthattak és számíthatnak semmi jóra a NER elmúlt évtizedében. Restek a közjót szem előtt tartani, így nem is fontos, hogy mi történik a szánalomra méltó honfitársainkkal. Három dologra figyelnek: a familiárisaik költségvetési pénzekből történő jól tartása, a választások megnyeréséhez szükséges kétmilliós szavazótáboruk egyben tartása, a kormánykritikus szavazópolgárok otthon tartása és az, hogy ellenzékük kellőképpen fragmentált (és „foltokban” kollaboráns) legyen.

Ilyenformán nem is Orbán és alakulata tartja fogva Magyarországot, hanem az a bizonyos kétmillió honfitársunk. Őket volna feladata meggyőznie az ellenzéknek arról, hogy a miniszterelnök milyen bűnöket követett el a mögöttünk lévő évtizedben. Nemcsak azért, mert nélkülük nem fog menni ennek a kártékony galerinek az elzavarása, hanem mert ők is honfitársaink. Ebben lehetne óriási szerepe egy jobbközép politikai mozgalomnak, amely hitelesen mutathatná be azt is, hogy milyen „jóságokra” volt rest Orbán Viktor 2010-től. De ez már egy másik történet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/15. számában jelent meg április 9-én.

A sorozat további részeit itt találja: http://hang.hu/tag/a-fidesz-es-orban-het-fobune/

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/15. számban? Itt megnézheti!