Pár nap van a választásig, felesleges már mindenfajta esélylatolgatás, jóslás, elemzői okoskodás. Nemsokára kiderül, ki mozgósította jobban a híveit, merre húznak az utolsó pillanatban döntő el nem kötelezettek, kinek a karjaiba dőlnek a billegő körzetek. A küzdelem kellően kiélezett, a tét kellően nagy ahhoz, hogy mindenki érezze, az ő szavazata is számít. Ezért is biztatunk mindenkit, hogy vasárnap járuljon az urnákhoz, és szavazzon a parlamenti választáson.
Népszavazás is lesz ezen a napon a regnáló kormány akaratából, az ezen való részvételre azonban már nem tudunk ugyanilyen átéléssel buzdítani. Ha nem velünk történne, akár viccesnek is tarthatnánk, hogy egy régen látott háború és lecsengő (?) világjárvány árnyékában, már a békeidőben elszabadult infláció kíséretében, bizonytalan gazdasági kilátásokkal, energia- és élelmiszerválság küszöbén toporogva olyasmivel riogatja a hatalom a társadalmat, mint az óvodásokra kényszerített nemváltó műtét. Leírni is hihetetlen! Ha az utókor visszapillant a mára, bizonyosan megkérdőjelezi józan ítélőképességünket. Legalábbis akkor, ha tömegével adunk érvényes választ az észbontó kérdésekre.
Ami az országgyűlési választást illeti: újságírói függetlenségünk nem jelenti azt, hogy valamiféle mértani középpontban, minden politikai szereplőtől egyenlő távolságra helyezkednénk el. Van értékrendünk, így véleményünk is, amit olyan pillanatokban, mint egy választás, nem habozunk olvasóink elé tárni. Meggyőződésünk, hogy Magyarországnak tizenkét év egyszínű kormányzás után váltásra van szüksége. Az Orbán-kormány rászolgált a bukásra, nem érdemel több esélyt. Nem, mert azzal a jelentős felhatalmazással, amit többször is megkapott, nem élt a közösség javára.
Amikor szembesítjük a Fideszt azzal, hogy minden méltánylandó erőfeszítése ellenére sem volt képes beteljesíteni a sok évszázados magyar álmot, a nyugati felzárkózást, sőt, immár a szűkebb régiónkon belül is lemaradunk a gazdasági versenyben, nem tudunk mentő körülményt felhozni. Széles politikai felhatalmazás, kedvező világgazdasági környezet, az Európai Unió révén soha nem látott mértékű külső pénzügyi támogatás mellett sem volt elég bő évtized felvirágoztatni az országot, vagyis Orbán Viktor eljátszotta azt az esélyt, ami évszázadonként egyszer, ha adódik. A fékeket és ellensúlyokat kiiktató, autokratikus rendszerét átható korrupció azt jelzi, hogy a képesség mellett a szándék sem volt meg benne a közjó szolgálatára, a magyar nemzet gyarapítására.
Ha a magánérdeket a közérdek elő helyező miniszterelnök bukik is, öröksége sokáig nyomaszt majd mindannyiunkat, mint a kommunistáké 1990 után. A bő esztendők után beköszöntő válság idejére legyengített, külső erőknek kiszolgáltatott gazdaság, pehelykönnyű forint, választási célból kisöpört államkassza, elszabadult államadósság, az orosz energiától való egyoldalú függés, fideszes nagybirtokrendszer, illetve alapítványokba, magánkezekbe, offshore-számlákra, tőkealapokba átjátszott nemzeti vagyon. Ennél is súlyosabb az a végletes megosztottság, ami – ne legyen illúziónk! – a választás után sem enyhül, akármi lesz az eredmény.
Váltás kell, mert Putyin háborúja megmutatta, az orbáni illiberalizmus zsákutca, mára árulót, orosz ügynököt lát a regnáló miniszterelnökben euroatlanti szövetségeseink közvéleménye. A választás hetében látszik beteljesedni stratégiai magánya a visegrádi együttműködés megrendülésével.
Akár Orbán Viktornak, akár Márki-Zay Péternek hívják április után a miniszterelnököt, arról, hogy mi várható a következő időszakban, keveset tud a társadalom. Leginkább azért, mert a fideszes hatalom ezúttal sem tisztelte meg a választóközönséget, hogy nyílt vitát folytasson a kampányban kihívójával, ahogy az egy demokráciában szokás.
Ebből is látszik, beteg közéletünk változásért kiált. Aki pedig változást akar, minden fenntartása ellenére egy helyre adhatja a voksát; ez ma a politikai realitás.
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/14. számában jelent meg, április 1-jén.
