Miközben dúl a vita arról, hogy a miniszterelnök milyen alkut harcolt ki Magyarország számára a legutóbbi uniós csúcson, létezik egy objektív mérce, sorvezető, amelynek segítségével rendet lehet(ne) vágni a bonyolult ügyben. Maga a parlament kormánypárti többsége látta el útravalóval, erős felhatalmazással a Brüsszelbe induló Orbán Viktort, akinek a magyar népképviselet fórumának demokratikusan kinyilvánított akaratát kellett (volna) érvényre juttatnia európai kollégáival egyezkedve.
Áldozzunk egyet a méltányosság oltárán: erős túlzás volna a kormányfő tárgyalásait a maratoni csúcson kudarcnak minősíteni. A koronavírus-járvány hatásainak kezelésére az új hétéves költségvetést megtoldó helyreállítási alappal együtt hazánk a következő években is felfoghatatlan összegű EU-s támogatásra számíthat, az eredeti tervekhez képest hárommilliárd euróval többet is kapunk. Igaz, utóbbit azért, mert az elmúlt másfél évtized magyar felzárkózása kudarcos volt. A miniszterelnöknek a pluszpénz kiharcolásához el kellett ismernie, kétharmados kormányzása sem változtat azon, hogy hazánk messze van az unió átlagos fejlettségi szintjétől, hétből négy (!) magyarországi régió az ötvenszázalékos szintet sem éri el.
Ez már nem a kommunizmus, vagyis az előző illiberális kurzus, hanem a rendszerváltás utáni harminc év folyománya. Amikor pedig Orbán Viktor a (párt)állami rádióban azt fejtegeti, hogy nem kapunk, hanem visszaszerzünk pénzt az uniótól azokból a roppant eurókötegekből, amelyeket a nyugati cégek visznek ki tőlünk, megint csak a saját kudarcára büszke. Miért hagyja, hogy a multinacionális pénzszivattyú zavartalanul működjön? És bizony pénzt kapunk az uniótól, hiszen szegény országként jóval több forrás érkezik hozzánk a felzárkózásunkat elősegítendő, mint amennyit kötelezettségeink teljesítésével a közös kasszába befizetünk. Kisebb részt az unió hibája, hogy ebből a rengeteg pénzből nem valósul meg a felzárkózás, ez nagyobb részt a mi szuverén, nemzeti „teljesítményünk”. Így vagy úgy elkölthető uniós pénz tehát bőven lesz a következő hét évben is, s a miniszterelnöknek részben a legfőbb politikai célját is sikerült elérnie az uniós források kifizetését a jogállamisággal összekapcsoló rendelkezés gyengítésével.
Csakhogy azon a fránya parlamenti papíron szereplő feltételeknek nem tudott maradéktalanul érvényt szerezni, mégsem vétózott, ami persze észszerűtlen, egyenesen őrült cselekedet lett volna. A teljesség igénye nélkül: az elfogadott dokumentumban nincs utalás a hetes cikkely szerinti eljárások azonnali lezárására, itt egy állítólagos ígéretet tud felmutatni Orbán Viktor, amelyet magától Angela Merkeltől kapott. A civil szervezetek kizárása az uniós támogatásokból a jelek szerint napirendre sem került. A jogállami kritérium is benne van a szerződésben; a jövő zenéje, hogy lesz-e foga is az uniós értékek áthágását szankcionálni hivatott mechanizmusnak. Ezzel kapcsolatban van mitől tartania a kormánynak, nagy a nyomás a tagállami vezetőkön, hogy végre szigorúan tartassák be a közös szabályokat.
Nem véletlen, hogy amikor a kormánypropaganda az uniós csúcson aratott történelmi győzelem dicsőségét zengte, disszonáns hangként Varga Judit igazságügyi miniszter kongatta meg a vészharangokat, mondván, ősszel egy új, minden eddiginél keményebb, gátlástalanabb támadássorozat veszi kezdetét a magyar kormány ellen.
Hétfőn a Demokratikus Koalíció ötletére, az ellenzék kezdeményezésére összehívták a parlamentet, hogy megvitassák, mi teljesült Brüsszelben a megszabott feltételekből. A kormánypártok el sem mentek, a népképviseleti szerv működését megbénító többségi obstrukció miatt a napirend elfogadása nélkül ért véget az ülés. Beismerésnek is beillő magatartás.
Van mélyebb üzenete is. Kövér László házelnök társulata a magyar jogállamiság minőségét firtató külső és belső kritikák közepette demonstrálta, hogy Magyarországon nem a parlamentnek van kormánya, hanem a miniszterelnöknek van parlamentje. Az Országgyűlés ócska színjátékot adott elő a brüsszeli feltételekkel, fideszes többségének esze ágában sincs megfelelni alkotmányos funkciójának, a végrehajtó hatalom ellenőrzésének. Ahol pedig a parlament a hatalom díszlete, játékszere, ott maga a parlamentarizmus, a jogállamiság is csak díszlet lehet. Ami történt, abban persze nincs semmi rendkívüli.
Mindenki tudta, hogy a kormánypárti képviselők nem fogják kérdőre vonni a miniszterelnököt. Aki ennek ellenkezőjét feltételezte, egy fikcióban hitt volna. Hiszen mára a parlamentáris demokrácia, a felelős kormányzás vált fikcióvá Batthyány Lajos, Deák Ferenc, Bethlen István, Antall József hazájában.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg augusztus 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/32. számban? Itt megnézheti!
