Ha Oroszország befejezi a harcot, nem lesz háború. Ha Ukrajna fejezi be, nem lesz Ukrajna. Egy tüntetésen tűnt fel a tábla az iménti felirattal, csak éppen angol nyelven. A háború azonban e sorok írásakor kilátástalanul dúl tovább, az áldozatok száma már most sok ezer.
Hideg számítás áll minden mögött, és Putyin stratégiai érdekeit védi, pontosan tudja, mit akar és meddig mehet el? Vagy egy elmeháborodott diktátor, aki még a nukleáris erőhöz is képes lesz hozzányúlni, ha őrült ambíciói ezt kívánják? Az értelmezések a két szélsőség között mozogtak az elmúlt napokban, ahogyan előkerültek a nyilvánosságban azok a hangok is, miszerint az ukránok sem angyalok, hogy lábbal tiporták a kisebbségi jogokat és különben is: mindent vissza. Csakhogy ezekben az időkben – hiába hangosítja fel a közösségi média mindenkinek a hangját – nincs annyi lehetőség az árnyalatok keresésére, mint békeidőben. Akkor sem, ha előbbi, a jogsértésekkel kapcsolatos felvetésekben, meg 1941 emlegetésében is van igazság. (A másik oldalon a krími tatárok is tudnának mesélni az orosz kisebbségvédelem finomságairól. Vagyis azt remélni, hogy az ukránok gyengítésével az oroszok bármi jót elhoznak az ottani kisebbségeknek, magyaroknak, románoknak, bolgároknak, gagauzoknak, bárki másnak, eleve hibás elgondolás. Ahogyan az ungvári KMKSZ-központban elkövetett gyújtogatásról is kiderült, hogy orosz a háttere.) (Cikkünkben itt eredetileg tévesen beregszászi KMKSZ-központ szerepelt, a hibáért elnézést kérünk – a szerk.)
A villámháború terve nem sikerült Putyinnak, Ukrajna hősies ellenállásba kezdett, és már a hét elején a nagyvárosok brutális ostromának kivédésére készült. A háború értelmetlenségének és barbárságának szimbóluma lett a Harkiv központja, egyetemi negyede ellen elkövetett keddi támadás is. A harci morál ukrán oldalon láthatóan sokkal erősebb, az orosz erők meglepően ziláltnak tűnnek – kifogy az üzemanyag a harckocsikból… –, az erőviszonyok azonban így sem lehetnek kérdésesek.
Putyin céljai ezzel együtt nehezen értelmezhetőek, nem látni minden téren bennük a logikát. Ha elborzadunk is a korábbi háborúk okain és módszerein, legalább többnyire tudtuk, mik a mozgatórugók. Vagy kinek érdeke a konfliktus szítása. Most ez nincs így, hiszen egy szuverén ország kormányának leváltása, hadseregének leszerelése, területeinek elorzása „csak úgy” alapon semmivel sem magyarázható. Merthogy legitim érvek, okok nincsenek, hiába sorakoztatja ide casus belliként bárki az amerikaiak kelet-európai machinációit, Kijev nyugati ambícióit. Nem, a véres háború kirobbantására nincs mentség.
Ha csak Ukrajna legkeletibb szegletére korlátozódnak a területszerző akciók, akkor az még csak-csak érthető, ha el nem is fogadható lett volna. De ennél jóval többről van szó. Sőt, szomszédunk lerohanásánál is többről. Ha tetszik Moszkvának, ha nem, ha szeretjük, ha nem: Ukrajna szuverén ország, és joga van dönteni sorsáról. A világrend átalakulása, a gazdasági, hatalmi központok térbeli tolódása természetes folyamat, egyben civilizációs kérdés is, ki milyen eszközökkel él- vagy él vissza az új idők lehetőségeivel.
A mostani csatákat Putyin megnyerheti, a háborút azonban politikai téren jó eséllyel elveszíti. Oroszországot elszigeteli, gazdasági téren egyre inkább levágja a nyugati világról (leszámítva energetika), és Keleten sem számíthat feltétlen szövetségesekre. Kiszámíthatatlansága, szavahihetetlensége, őrült erőszakossága miatt sem; Kína módszerei másként brutálisak. A felelőssége pedig mindenkinek adott, aki bármilyen módon is támogatta a putyini rendszer kiépülését, eszközeivel bármikor is egyetértett, illetve átvett belőlük.
Az elemzők úgyis elvégzik munkájukat, de ebben a pillanatban a lényegen nincs mit bonyolítani: a vérontást meg kell állítani, az eszkalálódást meg kell akadályozni. Bárcsak lennének kellően erős eszközeink ehhez. És mondjuk ki újra meg újra, hogy aki támad, az agresszor, aki háborút indít, emberéleteket olt ki, az orosz elnök esetében kizárólag durva hatalmi érdekből: az gyilkos. Nincs itt az ideje a finomkodásnak, Putyin, ne tedd tönkre az életünket, inkább menj már végre a pokolba.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/10. számában jelent meg, március 4-én.
