Nagyapám hétfőnként ment a faluvégi pékségbe, és minden alkalommal elhozott egy ötkilós kenyeret. A héjára ragasztott cetlit most is látom magam előtt.

Nagyapám hétfőnként ment a faluvégi pékségbe, és minden alkalommal elhozott egy ötkilós kenyeret. A héjára ragasztott cetlit most is látom magam előtt.
Ménes Attila egyperces harmsziádákat írt, vagy, mondjuk, Harmsz nyomdokain írt Örkény-novellákat, esetleg fordítva.
Az 1906. június 20-áról 21-ére virradó éjszaka egy csapatnyi indián összetűzésbe keveredett a budapesti Kerepesi út 63. szám alatti szórakozóhely személyzetével.
Hogy miért éppen Krakkó? Mert a magyar történelemhez kapcsolódóan annyiszor hallottam emlegetni a hajdani Lengyel Királyság egykori székhelyének nevét.
Feszültség és konfliktus csupán nyomokban föllelhető, az igazi szikrákat a vissza-visszatérő szójátékok adják.
A kvasz, ha jól tudom, orosz eredetű, én viszont Ukrajnában találkoztam vele, tíz évvel ezelőtt, egy már akkor is szokványosnak mondható, klímaváltósan forró nyáron, amikor különösen jólesett ez a gabonából erjesztett, ízében sörre és limonádéra egyaránt emlékeztető...
„Mindenkitől akar valamit. A Bencétől például azt, hogy fejezze le a húga tengerimalacát, de minél előbb, ha nem szeretne veszélyt hozni a családjára.”
A hosszabb-rövidebb, valutakeretes ausztriai és NSZK-kiruccanások után Skóciában néztünk először szembe a fogyasztás és a konzumlét mibenlétével.
Döbbenetes, hogy egy halálos pandémia árán kell viszontlátnunk régmúlt világunkat, ahova pedig szívünk mélyén vágytunk mindig is.
Nyár volt, harminc évvel ezelőtt. A határok csak nemrégiben nyíltak meg, de mi máris tódultunk kifelé, hogy lássuk, amit addig nem mindenkinek lehetett.