Búcsú Lovas Istvántól

Hétfőn éjjel egy nyári vihar közelben lesújtó villámcsapásának hatását idézve jutott el hozzám a hír: meghalt Lovas István újságíró. Olyan valakit ragadott el a halál, akinek életkorát – a 73. évét taposta – meghazudtoló munkabírása bámulatra méltó volt.

Felületes ismeretségünknek köszönhetően nem a harcos, ellenfeleivel kíméletlen, gyakran kifejezetten kegyetlen, rendre lehengerlően érvelő publicista, hanem a kedélyes asztaltárs vagy brüsszeli vendéglátó képe jelenik meg nekem róla először. Egy ideig kollégák is voltunk a Magyar Nemzetnél; olykor hasonlóan gondolkodtunk világról, közéletről, máskor meg nagyon nem. Nem venném magamnak a bátorságot ahhoz, hogy eldöntsem, milyen ember volt valójában Lovas István. Amit biztosan tudok: makacs következetességgel képviselt ügyeket, kétely nélkül jelölte ki a saját helyét a rendszerváltás utáni Magyarország soha véget nem érő szekértábor-háborújában. Újságíróként sok embert „megtalált”, ahogy ő is kiváló céltáblának bizonyult az elmúlt majdnem harminc évben. Irigylésre méltó nyelvismerete, a rendszerváltás előtti évtizedekben „disszidensként” a nyugati világban összegyűjtött tapasztalata, kielégíthetetlen tudásszomja talán más életutat is kijelölhetett volna, de ő mást választott, és kifejezetten élvezte a napi politika személyeskedő vitáiban való alámerülést. Ez volt a közege. Szerette provokálni ellenfeleit, a teátrális gesztusoktól sem idegenkedett.

A csalódott antikommunista jobboldal hangját Lovas István szólaltatta meg a leghitelesebben a kilencvenes évek elejétől. Ő már akkor illiberális volt, s túlhevülten kritikus a korlátlan szabadságot hirdető nyugati világgal szemben. Mindig is elkötelezett újságíró volt, de a pártkatona zubbonyát – úgy érzem – nem rá szabták.

Isten nyugosztalja!