Az igazoltató rendőröktől néhány méterre árulják a kábítószert

– És mi van, ha a zoknijába rejtette? Úgy húsz méterre a Hős utcától, egy Zách utcai háztömb előtt teszi fel nekem egy idős úr a kérdést, amit egy, a szemünk alatt zajló, motozással kísért rendőri igazoltatás vált ki belőle. Nem vár választ, de nem is nagyon figyelünk tovább a járőri intézkedés részleteire, mert akad más látnivaló. Az igazoltatástól úgy 50 méterre – egy, a sarkon gubbasztó fiú és két izgága vigyori között gazdát cserél némi pénz és egy kis zacskó. Két másodperc az egész.

– Hát ilyen Szicíliában nincsen! – mondja a bácsi, aki egészen belejön a mesélésbe, pedig először nem is akart nyilatkozni. – Még valami baja lesz az autómnak – teszi a kezét piros járművére. Ő nem lakik itt, „szerencsére”, csak a lánya, de ő is hamarosan elmegy innen.

– Ez a rész még úgy ahogy rendben lenne pedig, de azért... – mondatát nem tudja befejezni, mert a mögöttünk lévő Zách utcai tömbből, egy OSB-lemezzel takart ablak mögül éktelen kiabálás szűrődik ki. Mit szűrődik, hasít. Ezért hát a költözés. Illetve ezért is.

Várhatóan amúgy hamarosan a könyékről mindenkinek menne kell majd: a minap ugyanis napvilágot látott, hogy sporttelepet építenek majd a hírhedt Hős utcai gettó helyére a közelben szolgáló rendőrök számára. A Hős utcai helyzet önmagában is abszurd, hiszen a Terrorelhárítási Központ, valamint a Készenléti Rendőrök laktanyájának közelében van Budapest egyik leghírhedtebb drogtanyája. Ami szemmel láthatóan úgy is működik, hogy minden sarkon állnak a rendőrök és igazoltatnak szinte minden arra haladót. Mikor erre a Hős utcában, vagy a közelben élőknél rákérdezünk, mindenkinek csibészes mosoly szalad végig az arcán. A bácsinak is.

– Most figyeljen ide, elmesélek egy esetet. A minap itt motozták meg ezeket a gyerekeket. Az egyiknek kivett valami fehér port a zsaru a zsebéből, aztán összetaposta.

– A gyerekekkel mi lett? Előállították őket?

– Nem, elengedték őket. De azért visznek el dílereket is. Gondolom szépen dobják fel egymást.

– Sűrűn viszik el őket?

– Úgy havonta egyet. Most is volt egy fogás.

A Hős utca másik fele, ami a Hungária körút, vagy ha úgy tetszik, az egyes villamos másik oldalán helyezkedik el, egészen másképp fest. Itt, a józsefvárosi részen, a Százados telepen már nem húzódik az a sárral kevert szeméttenger, ami a kőbányai szakasz sajátja. A tizedik kerületi térfélen szokványos látvány az utcán a kékellő sült csirkemaradék, a zöldellő zsemle, a rothadás édeskés bűze. A házak között felhalmozott szeméthegy azért szemet szúr, pedig már szinte teljesen benőtte a pipacs. A nyolcadik kerületi rész olyan csendes, mintha valami agglomerációs övezetben meghúzódó lakótelep lenne. A házak közötti virágágyásokban és bokrokban csak itt-ott találni eldobott fecskendőt, pakettzacskót, vagy üres Frontin-levelet. Egy lépcsőházon látni csak a feliratot, miszerint „zárd be az ajtót”. Igaz, három felkiáltójelet tettek mögé. Az egész Százados telepen két rendőr és két fekete pólós közterület-felügyelő járőrözik csupán, igaz, a rendőröknek van egy konténerük is a közeli ABC parkolójában.

– A múltkor épp ott fotóztak le egy magatehetetlen nőt. Igaz, ő nem volt helybeli, állítólag csak a drogért jött ide – mondja egy babakocsit tologató kismama, aki szintén nem a Százados telepen lakik, csak tagja a környékbeli anyukák Facebook-csoportjának, ahová időként fotók is kikerülnek a házak között kóválygó drogosokról. Akiket mindenki lát, mindenki tudja, hogy mitől, és hol bódulnak, még ez a kismama is. Persze hogy tudja: beszélgetésünk egy olyan leharcolt telefonfülke árnyékában zajlik, ami tele van dobálva öngyújtókkal, vodkás üvegekkel és apró alufólia-darabokkal.

– Olyan ez, mint olyan sok minden az országban: ha valamiről nem akarunk tudomást venni, akkor elfordítjuk a fejünket – szerinte így lett drogtanya a Hős utcai gettóból.

– Félünk tőle, valahol persze mindenki fél ettől, de ide nem fognak bejönni. Hát nincs pénzük – ezt már egy telepi kisbolt alkalmazottja mondja arra a kérdésre, hogy nem tartanak-e attól, hogy ide jönnek a szerhasználók az utca másik oldaláról, a rendőrök közül, a kertvárosi idillbe. Szerinte amúgy a rendőrök egyenesen védik a kábítószereseket, de a félmosolya és a megvont válla jelzi, hogy azért ő sem maradéktalanul biztos ebben.

– Itt még nem, de a közelben más háztömbökben miattuk kellett leszedni a reklámújságoknak kitett ládákat – mondja csendesen egy férfi, aki történetesen épp ilyen újságokat hord szét a Százados telepen. Itt még vannak ládák és itt nem is talált bennük se tűt, se más szemetet. Talán azért, mert – ahogy ő fogalmaz – „folyton erre kóvályognak a rendőrök”.

– Jobb a helyzet, amióta itt vannak, igen – fogalmaz egy, az Osztály utcában sétáló néni, aztán gyorsan tisztázzuk, hogy az igazoltatással kísért járőrözésre gondolt, nem a laktanyák létesítésére. Ő amúgy elmondása szerint „ide született” a Százados telepre és még emlékszik azokra az időkre, amikor a Hős utca nem volt ilyen rettenetes hely. Szerinte ez a hatvanas években volt.

– Nyilván nem a magasabb kategóriájú emberek laktak ott, de nem is ilyen becstelen alakok, mint most – mondja. Örül neki, hogy felszámolják a gettót, bár tisztában van vele, hogy „a rendszer részeként” valahol újraindul majd.

– Annak viszont nem örülök, hogy sokan az utcára kerülnek. Az nem jó.

– Itt is járőröznek a Strázsa utcában, de főleg a Törökbecse utcát szokták nézni. Az az utolsó utca, ugye – mondja egy kutyát sétáltató hölgy.

– Oda járnak a drogosok? Az utolsó utcába?

– Hát ha a rendőrök is ott vannak, akkor nem – mondja szívélyesen, de sokat sejtetően a néni, aki a Zách utcai megszólalónkhoz hasonlóan maga is szemtanúja volt egy furcsa igazoltatásnak.

– Hárman voltak, oda állították őket a falhoz. A saját szememmel láttam, hogy az egyik odasuvasztott valamit a másik kezébe, az továbbadta egy harmadiknak és elszaladt. Aztán mehetett a dolgára a másik kettő is – mosolyogva meséli a furcsa jelenetet, de akkor elkomorodik, mikor arról számol be, hogy vele mi történt pár éve szinte ugyanitt, a félsikerű igazoltatás helyszínén.

– Két láncot hordtam. A halott fiam ballagási láncát, meg a lányomét. Azért adta, hogy kezdjek majd vele valamit. Húsz gramm arany volt. De letépték rólam a bokroknál. Húsz gramm uram, húsz gramm!

– Nem lett meg azóta?

– Á, ne vicceljen, annak már bottal üthetik a nyomát! A két lánc tehát a múlté, viszont itt is olvasható a nyolcadik kerületet ellepő szlogen, miszerint „Józsefváros újjáépül”. Igaz, a Százados telepen azért hozzátettek a felirathoz még egy mondatot. „Köszönjük türelmüket!”